II. Harmadik hét

Al Di Meola – Broken Heart (Opus 2018)

Értem a címet. Van ebben a dalban valami mélyről jövő keserűség, szomorúság ami akkor fogja el az embert, ha összetörték a szívét. Ahogy minden egyes dallam-indítás megakad, az a kemény tónus, amellyel az akusztikus gitár és a dob megszólalnak, vagy ahogy a középrész irány nélküli melódiái az elektromos gitáron felhangzanak abban a különös móduszban, mind-mind a reménytelenség parafrázisai lehetnek. Egész az utolsó fél percig tartja ezt az irányt, ahol egyszer csak, ki tudja milyen transzformáció hatására megkönnyebbül, eltűnik belőle a kesernyés hang, és mint egy vigasztaló simogatás a bánatos arcon, gyönyörű, puha akkordsorral zárja le.

Shaun Martin – Madiba (7 Summers 2015)

Egyszerűen lenyűgöző az a tömény energia, amivel ez a szám bombáz. Azt hinnénk, hogy ami ilyen széles spektrumon, ekkora erővel jön nekünk, az minimum ledózerol. De végül is nem ez történik. A rendkívül sokszínű, hangszerelési szempontból kifejezetten strukturált zenei szövet, inkább ellenállhatatlanul visz magával. Ebben a vonatkozásban talán a legizgalmasabb, ahogy a szinti kórusok feldúsítják a hangzás szempontjából, már amúgy is totál telített elegyet. Sűrű akkordjai és a szólók lendületes dallamai áthatolhatatlanul, szünetmentesen fonódnak köréd, s biztos kézzel tartanak meg a folyamatban. Nem mintha nagyon távozni akarnál, hiszen olyan jól esik átadni magad ennek a sodrásnak. Igen talán egyfajta energiafolyam ez, amiből bátran töltekezhetsz, jó sokáig ki fog tartani.

Dés László –  Flying Intro The Right (Segments 2003)

Peter Erskine & Dr Um  – Not so Yes (Second Opinion 2016)

Danielsson & Mozdzer – Pasodoble (Pasodoble 2007)

Mióta pár éve először volt szerencsém ehhez a nótához, mindig ugyanaz a meglepetés a hallgatása. Zseniális ötlet, ahogy a három húros szólamot összerakják. Szól egyrészről a bőgő alap, telt és ritmikus, sőt Danielsson alkalmanként hagyja csattogni a húrokat, ezáltal némileg perkusszív hatást is keltve. A második szólam a zongora mélyszólam (bal kéz), ami a preparálás (mindenféle dolgokat raknak a zongora húrjai közé) miatt szintén egy tompább, ütőhangszer szerű kíséretet ad. Felettük pedig a zongora jobb kezének fényesen gyöngyöző dallamai peregnek elő. Mennyire markáns és stílusos, ahogy a latin tánc megelevenedik játékukban. Ütőhangszerre nincs is szükség, tökéletesen érezhető a temperamentum, a torreádor és a lepel elegáns, erőtől duzzadó, feszes mozgása.

Manu Katché –  Novemeber 99 (Live in Vienne 2014)

Katché-Bona-Legnini-Battista a színpadon. Az biztos, hogy ez egy olyan este kezdődala, amit nem egykönnyen felejt, aki ott volt. Nyilván négy, ilyen minden hájjal megkent jazzmuzsikus abszolút „kimaxolja” a helyzetet, s természetesen egyetlen hang, vagy hangsúly nem hangzik fel ok nélkül, vagy hogy ne illeszkedne a folyamatba. Szóval nem is töröm a fejem, hogy mitől olyan tökéletes ez, csak figyelem hogyan jamelnek, hangolódnak egymásra, találkoznak frázisaik abban a kimeríthetetlen ritmus-dallam-hangszín világban, amit képzeletük alkot meg. Ebben a világban gyakorlatilag bármi elképzelhető, sziporkáznak a pazar, ötletgazdag megoldások. Például, ahogy a dallam bemutatása után Bona kíséri a szaxofon és a zongoraszólót, minden apró mozzanatra reagálva, közben egy másik sávon a dobbal összedolgozva totál feldúsítva és meghajtva az egészet. Ez így megy tovább mindegyikük részéről, úgyhogy érdemes akár az egész koncert megnézni. Jó mulatság lesz!

Anuar Brahem – Seule (Khomsa 1995)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s