II. Második hét

Jaco Pastorius – Continuum (Jaco Pastorius 1976)

Igenigen, nekem ez a nóta is valahogy a hangzás szempontjából különleges. Ahhoz képest, hogy milyen szélsőséges regiszterek szólnak együtt – a basszusgitár puha, meleg  tónusa, keveredik a Fender Rhodes csillogó, magas hangjaival – egészen meglepő, hogy milyen homogén zenei felület jön létre. A zenei matéria igazi kötő anyaga ezúttal a dob. A cinek sitergése és a a tom-ok lágy pergése csodásan szövi össze az eltérő szálakat. Nyilván Pastorius és Herbie Hancock párosától el is várjuk, hogy a lenyűgöző szintet hozzák, de amikor az utolsó akkord kicseng a szintin és a hangszíne véletlenül a megtévesztésig hasonlít az üveghangokra, amikkel a basszus nyitott, az ember fiának eláll a lélegzete.

Chris Thile & Brad Mehldau – Scarlet Town (Duoalbum 2017)

Hogy mitől olyan bámulatba ejtően jó ez? A mandolin zseniális hangszer olyan csillogó, varázslatos tónus, egyszerre hegedű és gitár, és valahogy a zongorával is rendkívül izgalmas felületet hoz létre. Tulajdonképpen nem is felület ez, hiszen a hangok egy pillanatra sem folynak össze. Mintha egy gyöngysor szakadna el és azt figyelnénk, kicsit lassított felvételben, ahogy a gyöngyszemek pattognak össze-vissza körülöttünk. Ó és az ének! Thile-nek mesés a hangja, de azért szám a legelragadóbb pillanatai, amikor refrénben mindkettejüket hallhatjuk abban a különös disszononanciában együtt rezonálni. Történhet-e jobb egy country dallal, minthogy így dolgozódik fel?

Gurtu & Zawinul – Ballad For 2 Musicians (Crazy Saints 1993)

Chick Corea, Dave Holland, Gary Burton, Pat Metheny, Roy Haynes – Country Roads (Like Minds 1998)

Már eleve abba szerelmes vagyok, ahogy hozzáfognak. Van valami nemtörődömség, meg spontaneitás a bőgő (Holland) kezdőfrázisaiban, és amikor a többiek csatlakoznak, mindig az jut eszembe, hogy ennek mennyire tökéletes a tempója. Vidám, de nem hetyke, komótos, de nem lomha.  Meg persze az is, hogy miként képesek megtartani végig ezt a laza hangvételt, a besűrűsödő szólókban meg a dinamikai hullámzás mellett is. Aztán ott az az elbűvölő hangszín, amit a gitár (Metheny) és a vibrafon(Burton) duettje produkál a dallamban. Corea számomra mindig az egyike volt azoknak, akik mesterien kisérnek, és itt is teljesen szervülve a kifejezetten szofisztikált dobbal (Haynes) és  a bőgővel, viszik végig a nótát. Nem tudom, ki hogy van vele, de ennek a kvintettnek a hallatán mindig péppé olvadok. Annyira tökéletes, annyira szórakoztató, annyira cool.

Ralph Towner – Freeze Frame ( Time Line 2005)

Micsoda hangzás! Bár az album állítja, valahogy kicsit nem is hiszem el, hogy ez gitár. Towner olyan titkos hangokat, rejtett csodákat csalogat elő a hangszeréből, amitől egyik ámultból a másikba ájulunk. Húrjainak már az eredeti hangzása is különleges, de azért fémhúros akusztikus gitárt már hallottunk. Témájának kicsit fojtott hanggyöngyei viszont már egészen kivételes árnyalaton szólnak. Később az eddigi színek mellé bekapcsolódnak az üveghangok és az egész muzsika elemelkedik a felszínről és légneművé szublimál.Aztán a sok csodás hang között szinte észre sem vesszük, amikor már nem is pengeti, csak bal kézzel játszik. S közben teljesen letisztult, szinte egykedvű. Ilyen, ha a tapasztalt mester fog hozzá a muzsikáláshoz, számára ez ujjgyakorlat, számomra éden.

FORQ – Taizo (Thréq 2017)

Spirit Fingers – Tune 19 (LP Studios 2016)