Azt hiszem, ez esetben elég nehéz dolgom van, hiszen valójában nem tudok belekötni az este egyetlen pillanatába sem, de mégsem merem állítani, hogy úgy igazán bejött volna.
Azt leszögezhetjük, hogy az előadók technikai felkészültségéhez, mesterségbeli tudásához kétség sem férhet. DeJohnette olyan jazzikon, aki akkor is zseniális, ha csak a mérőt üti, és itt azért távolról sem erről volt szó. Annál inkább érdekes volt megfigyelni, hogyan integrálja játékában a jazz, blues és rock elemeket. Colley bőgőzése olyan újdonság volt, amit tulajdonképpen már sokszor hallottam, csak valahogy nem figyeltem fel rá. Pedig jóval több mint jó, ötletes, kreatív és izgalmas, főleg vonóval. Különösen a zongorista, Medeski színpompás és anyaggazdag, zúzós szólóitól voltam oda (El Swing). Imádtam, amit a Hammond-on csinált, de a zongorából is bizony szélsőségesen vad, egyéni árnyalatokat csiholt. Tetszett Scofield játéka is, ahogy egyszerre a több hangnemben gondolkodik (Hard Rain), és ami gitározásának különös, idegen atmoszférát adott.
Igen ez az idegenség talán az egész este kulcsszava, mert a zenészek kis idő múltán üzemi hőfokra hevültek, jöttek a számok egymás után, csak valahogy én nem tudtam rákapcsolódni a fősodorra. Bizonyára ez hangulat kérdése is, de többen is hasonlóan vélekedtünk az előadásról. Eleinte csak kicsit furcsállotta az ember, ahogy ezek a kemény, őszinte zenék festettek kicsit megfésülve, lecserélve a szakadt farmert, Hendrix Armaniban. Tulajdonképpen sikerült kellemes muzsikát csinálniuk a kiszámíthatóság kompromisszuma nélkül, de ennek az volt az ára, hogy felületkezelni kellett egy korszakot. Kerestem benne, több elemzés hatására, a Bitches Brew-hoz való hasonlatosságot is. És igen, az a fajta progresszív, merészen kísérletező gondolkodás nagyonis megvolt.
Alapjában lelkesedni szoktam mindenféle fúzió iránt, de most, hogy a bejáratot nem leltem, nem éreztem azt a húzást sem, amely berántott volna performansz emocionális közepébe. Nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy bármennyire is szeretném, mégsem értem, mi miért történik. Szóval amellett, hogy messzemenőkig el kell ismernem az előadók és játékuk kiválóságát, zenéjük így élőben, nem tudott a szívembe férkőzni. Talán nem illik ilyet mondani, de nekem mérföldekkel jobban tetszett a stúdióváltozat. A végén pedig csak ültem, kétségek között, hogy valószínű az én készülékemben van a hiba, és néztem, a kötelező ráadás után (Woodstock) hogyan pattan fel, és indul a kijárat felé a közönség nagy része. Hmmm… talán legközelebb.
Notes 