Chick Corea Akoustic Band – MÜPA 2018. július 3.

Zseniális zenészek, király zene, csodás helyszín – mi kéne még, hogy jól érezze magát az ember. Chick Corea, John Patitucci és Dave Weckl tolmácsolásában a zene, olyan mint valami őselem, éltető víz, levegő, bár az is lehet, hogy maga a tűz. Lényeg, hogy el sem tudod képzelni, hogy lehet enélkül élni nap mint nap.

A koncert első felére stilisztikai szempontból, számomra meglepő módon, inkább a kortárs jazz illene. Most először határozottan éreztem is, amit Corea mindig említ, hogy nagy hatással van rá Bartók . A Morning Sprite  és  a That Old Feeling zongora bevezetője akár a Mikrokozmoszból is érkezhetett volna, de a Japanese Waltz fura skálája és ettől különös dallamfordulatai sem álltak távol a bartóki hangzásvilágtól. Sőt valamelyik szám lezárásakor egyértelműen felsejlett a Concerto egy motívuma is.

A konkrét utalások és asszociációk mellett is természetesen kirajzolódott hármójuk sajátos  stílusa, egy markáns közös nevező. Igen – markáns volt, ahogy Corea megfogalmazta például az In a Sentimental Mood-ot. Sortűz-szerű futamai, tömött arpeggio-i hatására a többiek is felvették ezt a kemény stílust, nem mintha erőszakos lett volna, csak volt egy erős húzása és energiája. Megjegyzem még soha nem hallottam ennyire kevéssé szentimentálisan ezt a számot, inkább optimista mód volt ez.

Számomra az egész koncert legemlékezetesebb pillanata az első rész zárószáma,  a Life Line lett. Azt a tempót, szédületes, kompozíciós bravúrt, hihetetlen együttgondolkodást és energiát később sem tudták felülmúlni. Sokszor el se hitte az ember, hogy nincs minden hang megkomponálva.

A második részben hagyományosabb, klasszikusabb hangvételre váltottak és megkockáztatom kissé el is fáradtak. Impozáns sorban követték egymást a szebbnél szebb standard-ek. Számomra az is egyértelműen kiderült, hogy ez egy nyelv is, amit ők anyanyelvi szinten beszélnek. Leheletnyi erőlködés nélkül, tiszta erőből tolták. Sokszor tűnődtünk azon, hogy vajon hova fér el a hangszereken az a töméntelen hang. Úgy kísérték egymást, mint aki előre tudja, mit fog improvizálni a másik, és lehet, hogy tényleg. Jó persze vannak szabályok és valójában a szólók közben, sokszor mi is éreztük, hol nyílik alkalom a másik két játékos számára egy-egy frázis elhelyezésére. De briliáns, tüzes tempóik száguldásában azért mégiscsak az lett a végkövetkeztetés, hogy ezt egyenként és együtt se lenne képes senki utánuk csinálni.

Páratlan egyéni teljesítményük ecsetelésére is kissé elfogódva vállalkozik az ember. Hétköznapi mércével egyáltalán nem mérhető sem Corea temperamentumos, testes és ritmikailag is a tökéletesen túli zongorázása, sem Patitucci szédítő magasságokban piruettező bőgőmutatványa, és Weckl milliónyi hangszínben tündöklő, atomóra pontosságú dobolása sem. Miközben játszottak végig az járt az eszemben, hogy ez az óriások tánca, egyrészről persze a színpadon álló előadói géniuszok miatt, de muzsika, amit megszólaltattak, csodálatos részletgazdagsága és aprólékos kidolgozottsága mellett valahogy gigantikus érzetet is keltett.

És talán az sem vet árnyékot erre a fantasztikus koncertre, hogy Chick Corea ezúttal sem kényszerített minket fárasztó érzelmi hullámzásra. Társaságában megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy több mint két órán keresztül felhőtlenül örüljünk és ünnepeljünk. A végén persze őket, felállva, hálás szívvel, igyekezve elvinni, őrizni e kivételes este minden pillanatát.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s