Rizikója nem annyira volt a tegnap estének, hiszen abban teljesen biztos voltam, hogy fogyasztható és kiváló zenét kapok. Legfeljebb az volt a kérdés, hogy a 80 éves Charles Lloyd mennyire fárad el közben, vagy Lukács Miklós és a cimbalom hogyan fog illeszkedni abba a kissé country hangzásba, amire a Marvels felállásából (Bill Frisell – gitár; Greg Leisz – steel gitár) következtetni lehetett. Hát jelentem megtudtuk, hogy milyen is, amikor néhány veterán hozzáfog, hogy szórakoztató zenét játsszon. Habkönnyű, élvezetes, mi több, nem csak Lloyd bírta jól, az egész fantasztikusan üdítő és pihentető lett.
Quintettben kezdtek, és élőben így talán még impresszívebb, az I Long to See You albumról már ismert hangzás. A két gitár egészen sajátos, könnyed és kifejezetten hajlékony vékony felszínt kölcsönzött, amitől valahogy légneművé vált a textúra és egyből felhősétára invitálta a hallgatót. Lloyd szaxofonja és fuvolája, mint jóféle túravezető kalauzolt minket szebbnél szebb melódiák ösvényén. Lent a mélyben pedig a dob és a basszus hosszú fonálon, de jól érzékelhetően tartotta kontroll alatt a folyamatokat. A Bob Dylan átirat, Masters of War már album-kezdődalként is jól funkcionált, és itt is remekül beinvitált minket Lloydék egyszerre merészen kísérletező, mégis sajátosan hagyományőrző zenei világába. Mert bizony egyöntetű gyönyörködéssel fogadtuk, ha zártabb formájú standard-re hajazó nótára gyújtottak rá, vagy amikor már-már a free jazz-hez közeli, laikus „füllel kevésbé átlátható” darabot szólaltattak meg. A Tagore On the Delta steel gitár szólója, fuvola trillái és az a furán izgalmas kattogás, amit az ütős részleg művelt hozzá, felidézte az őserdő minden sejtelmes zaját és énekét.
Masters Of War (4:15)
A koncert második részére megérkezett a hazai vendég Lukács Miklós, és ha addig valaki unatkozott volna, onnantól az is egészen elvarázsolódott. Merthogy, amit ezek hatan műveltek az csak elismerő szavakkal illethető. A cimbalom – egy olyan hangszer, aminek egyszerre van húrja és verője – habár a húrosság közös nevezőjén abszolút legitim tagja lett a formációnak, mégis olyan csavart vitt a hangzásba, ami tökéletesen utánozhatatlanná és zseniálissá turbózta az élményt. A dobbal és a basszussal azon nyomban tökéletes gépezetté összeforrva, mint valami rakéta, indultak be, és vitték az egészet a hátukon. A hangzás egyszerre volt érdes és sima, töredezett és selymesen lágy. A szaxi, a fuvola és a gitárok képviselte melodikus és harmonikus megközelítéssel szemben folyamatosan ott zakatolt a dob és a cimbalom pazar, ritmikus ellenpontja.
Ami az egyéni teljesítményeket illeti, amellett hogy érződött a profizmus, azért ezeste Lloyd nem fújta a le a csillagokat. Számomra inkább zenekarvezetői talentumai csillogtak fényesen, hihetetlen kedvesen és szellemesen irányította a csapatot, érzékenyen reagálva minden egyes történésre, finoman bátorítva, vagy ösztönözve a zenésztársakat. A gitáros részleg tolta is rendesen, különösen Bill Frisell játékától voltam oda, égszínkék gitárján szép, pasztell árnyalatú muzsikát mutatott. Hatuk közül egyedül a basszusgitáros szólói arattak mérsékelt tetszést nálam. Talán a nem túlságosan karakteres sound-ot tenném felelőssé ezért, ami szinte lehetetlenné tette, hogy igazán halljuk dallamfordulatait. Emlékezetes volt viszont az a pillanat, amikor a többiek lekísérték a szólóját, egy-két hanggal bele-bele nyúlva, mégis totálisan felpörgetve azt. Lukács Miklósról már szóltunk az este kapcsán, de talán fergeteges teljesítményének ecseteléséhez két dolog még mindenképpen hozzátartozik. Az egyik sziporkázó virtuozitása, a másik pedig lenyűgöző kreativitása. És itt érnek össze a szálak azzal, aki tulajdonképpen az egész show-t megkoronázta.
Ez pedig Eric Harland! Töredelmesen bevallom, legfőképpen miatta mentem. Szinte az első pillanattól az utolsóig izgatottan vártam, vajon mit fog kitalálni, nem is okozott csalódást. Az üzemszerűen a lábcinen pihenő csörgőtől, a dobtakaró korong (nem tudom, mi a pontos neve) vagy éppen a vizesüveg püföléséig, a ritmuskeltő eszközöknek minden képzeletet felülmúló tárházát vetette be, és szó szerint preparálta a dobszerkót. Tette mindezt olyan szerényen, bármiféle hivalkodás nélkül, a megfelelő pillanatban előtérbe lépvén vagy a háttérben maradván, és nem utolsó sorban minden apró ötletet szigorúan a funkcionális mederben tartván, ami alsó hangon is a közönség rajongó csodálatát váltotta ki.
Amúgy ez a kedves szerénység az egész előadás minden szereplőjét jellemezte. Két és fél órát játszottak, minden sallang, vagy sztárallűr nélkül. A ráadásként megszólaltatott Szabó Gábor szám pedig gondolom, ezek után sokunk kedvencei közé tartozik majd. Mindent összevéve, azt hiszem ez az este is bevonul azok közé a kiváló alkalmak közé, amikor csodásan mulattunk a GetCloser szervezésében.
Külön köszönet a fotóért Kleb Attilának!
Notes 