Ötvenkettedik hét – Egyéves

Ötvenkét hét  – egy egész év telt el! Köszönöm Mindenkinek, aki bátorít, vagy elbizonytalanít, támogat, vagy hagy egyedül küzdeni. Szóval Mindenkinek, akinek része van abban, hogy ez hétről hétre megjelenhet!!

Az az ötletem támadt, hogy mi lenne, ha az ünnepi bejegyzést az Olvasók szerkesztenék, úgyhogy sokaktól megkérdeztem, melyik írás tetszett a legjobban az elmúlt esztendőben. A vélemények nagyonis egybecsengtek, úgyhogy íme  a “best of first year” válogatás!!!

Itt az abszolút győztes – úgy tűnik, Bonáért mindenki odavan…

Richard Bona – Eyala (Scenes From My Life 1999)

Persze lehet beszélni a bámulatos egyszerűséggel és hallatlan szakmai hozzáértéssel összerakott alapokról. A zongora, basszus, dob tökéletesen összecsiszolt hangzásáról, meg arról is, hogy az egész darabban egyetlen felesleges hang sincs. De legfőképpen megint arról kéne megpróbálni írni, hogy mi is az, ami megszólal Bona hangjában? Kendőzetlen őszinteség, ősi természetesség, pillanatok, amelyekben egy művész, vagy méginkább egy ember teljes kitárulkozásának lehetünk fültanúi. Szavakkal és mégis szavak nélkül, de tévedhetetlenül talál utat a lélek legbensőbb rétegeibe. Hangja csodálatos tisztasággal visszhangzik a hallgatóban, aki boldogan adja át magát a varázsének ringató, simogató, gyógyító erejének.

 

Robert Glasper Experiment feat Norah Jones – Let It Ride (Live 2013)

Ismerek olyat, akinél ez a darab kiüti a biztosítékot. Részemről inkább invenciózusnak, mitöbb rendkívül izgalmasnak találom. Ha első hallásra kissé úszó,  utazó zene, nem idegesít fel néhány apróság, akkor is félő, hogy a „szódával elmegy” fiókba teszed, és felejted is el azonnal. Jó mondjuk Norah Jones varázshangja azért remélhetőleg elsőre is felkelti a figyelmet és valamennyire sejteti, hogy érdemes ezt többször meghallgatni. De hidd el, jóval több figyelmet érdemel, és ha kicsit közelebbről vizsgálod, egészen zavarbaejtő dolgok derülhetnek ki. Például ez a trip bizony zeneileg nagyonis át van gondolva. Egyrészről a kísérő akkordsor, mintha nem azonos hosszúságú lenne a dallamsorokkal, így a szinti és a basszus alkotta hangzáson túl is csúszkálnak egymáson a felületek. És mindezekkel szemben ott zakatol, dübörög, sistereg a dob, kialakítva az eddigiek tökéletes ellenpontját. Megjegyzem elképesztően rafinált, egy hanggal se játszik többet, egy mikrodecibellel sem hangosabb az épp odaillőnél.  Ellenpont is, meg nem is, mert minél tovább hallgatod, annál inkább érzed, hogy ez így együtt totális és felejthetetlen.

Chick Corea & Return To Forever – Children’s Song (Lights As A Feather 1972)

Van az egyszerűségnek és a letisztultságnak egy foka, amire csak a legnagyobbak képesek. Amit a szinti, vagy a Hammond játszik szinte már nem is dallam egy hang, egy skála, egy leheletnyi díszítés. S a többi hangszer is abszolút minimál-programot teljesít, az ütők a sűrűbb és ritkább mérővel és a bőgő az egy-egy hangnyi kísérettel. Olyan az egész, mint amikor kisgyermek rátalál a kedvenc játékára és forgatja, latolgatja teljesen megfeledkezve a külvilágról, abban tökéletes elmélyültségben, amelyre csak ebben a korban képes az ember. Kívülről akár egykedvűnek is tűnhet, de valójában ez az a végtelenül boldog állapot, amely után így felnőtten is minduntalan vágyakozunk. Olyan csendes, olyan tiszta, olyan bensőséges – olyan rövid…

 

Metheny, Mehldau – Make Peace (Metheny/Mehldau 2006)

Kedves dallammal indítja a gitár, és a zongora olyan eszméletlen finoman kapcsolódik be, hogy észre sem veszi az ember. Nagyon jól esik ez a puha, légies akusztikus hangzás, ami a bensőséges, három ismétlődő hangra kifutó verse-t, és a fel-felsistergő szólókat is elkíséri az úton. Hogy milyen út is ez? Hová vezet?… Az bizonyos, hogy nem a két hangszer feszül egymásnak, kéz a kézben, egymást támogatva, tökéletes harmóniában haladnak. Talán a belső béke keresését és megtalálását szimbolizálhatja. Hallgatom, és  valahogy közben kicsit megváltozik, elviselhetőbb lesz a kinti világ, ahogy csendes nyugalma lassan bekúszik a tudatba. Teszi a dolgát, egészen a kissé különös zárlatig, amellyel eléri, hogy rögtön hiányozzon. Hallgatom újra, és megint megcsinálja – ez azért rendkívüli!

The Bad Plus – Smells Like Teen Spirit (The Bad Plus 2000)

Már az elején elhangolja a dallamot, és ezzel rögtön gellert kap az egyenes vonalú mozgás. A dallam folyamatos súrlódásban, mintha nem is ujjal, hanem ököllel ütné a billentyűket, meg a dobot, teljes erőből tépné, döngetné a húrokat. A kibontakozó kaotikus, végsőkig szétzilált szétesett világ, a harag és düh megfogalmazása annyira plasztikus, hogy nem is tudsz nem azonosulni. Csapkodó toporzékolása zsigerekig átjárja az embert. Irány nélkül rángatózó szólói, az elviselhetetlenen túl hajtják az őrületet. Ha a visszatérés hoz is némi fellélegzést, fél másodperc múlva ugyanott, vagy egy kicsit még tovább tartunk a tébolyban. Zseniálisak igen, és ez abban biztosan tetten érhető, mennyire megtalálják a témához könyörtelenül illeszkedő, kifejező eszközöket, az érdes hangszínt, a tonalitástól teljesen elrugaszkodó, inkább free és kortárs stílusjegyeket. A végét külön imádom, a zongora húrjait natúrban végigszántva, tökéletesen leképeződik az esszenciális indulat, amely oldódni nem, csak elmúlni képes.

A legnépszerűbb tematikus válogatás

Amadinda, LGT, Trio Stendhal – Udu With Sunset (Zörr 1992)

Hűvösen indul, nagyon tisztán és kicsit tétován, mintha a szaxofon és a gitár finoman keresgélné a megfelelő hangokat. Amikor végül belekezdenek az ütők úgy érzed vége  a keresgélésnek és hazataláltál. Az otthon melege, minden hang a helyén, amit nem lehet elégszer ismételni s mindannyiszor egy-egy újabb teraszát megélni az elégedettségnek. Akkor pontosan megérzed, hogy mennyire organikusan fonódik köréd ez a rövid, ismételgetett zenei gondolat, amikor egyszer-kétszer abbahagyják. Mikor újraindul, mindannyiszor boldogan sóhajtasz fel, hogy megint hallhatod, amíg elcsendesül és Te elindítod újra a számot.

Valójában ez volt a második helyezett, de gondoltam szépen zárná a sort!

Keith Jarrett Quartet – My Song (My Song 1978)

Nem tudom egész pontosan mi is az a csoda, ami Jarrett dalában megfogalmazódik, de talán nem szentségtelenítjük meg, ha szó esik arról, miként van megalkotva. A zongora játékos, repetáló motívumai indítják a bevezetést, amit a bőgő és az ütők finom hangjai permeteznek körül. Aztán elindul az a mesésen kedves dallam a szaxofonon. A fiatal Garbarek talán még nem a későbbi, utánozhatatlan tónuson fúj, de a dallam és az egész szám hangvétele is megkívánja ezt a kicsit lágyabb hangzást. Felelgetnek, el-eltűnődnek egy-egy motívumon. Amikor a szám derekán elvékonyodik, úgy érezzük, talán le is cseng a zongorán, legnagyobb örömünkre mégsincs vége, hanem egyszer csak visszatérnek a többiek, hogy újabb varázslatos pillanatokkal ajándékozzanak meg bennünket. Négyőjüknek együtt olyan kisugárzása van, ami tenyerébe veszi az ember lelkét, és addig simogatja, amíg fel nem ragyog. Olyan ez, mint valami forrás, hűs, tiszta víz, ami bármilyen szomjúságot csillapít. Nyugalom, bizalom, remény.

 

FOLYT. KÖV………..

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s