Ötvenegyedik hét – Miles-eyes

Annyira régen gondolkodom ezen a bejegyzésen, és épp ennyi ideje nem jutok dűlőre a formáját illetően. Milesról nem lehet mindent elmodani, vagy az is lehet, hogy nincs is olyan, amit már ne mondtak volna el. De inkább azt hiszem, ő az egyik jazzista, akiről folyton kell beszélni. Szóval úgy döntöttem ez lesz az a poszt, amit félkészen közlök  – hiszen tulajdonképpen már az első hét óta írom – és amihez mindig visszatérek, hogy kiegészíthessem az új dimenziókkal és inspirációkkal. Reménykedem benne, hogy a kedves látogató így, ebben a formában is értelmesnek találja majd.

Boplicity (Birth Of The Cool 1957)

Nyitányként itt van a Birth Of The Cool, talán az első  azok közül a progresszív albumok közül, amelyek utat vágnak a hangok dzsungelében, és nem csak hallgatók, hanem bizony a muzsikusok számára is előkészítik az ösvényt. Ezúttal Boplicity-ben a meglehetősen visszafogott cool irányzat világrajöttének részesei lehetünk, a komponista maga Miles (senkit ne tévesszen meg a Cleo Henry, mivel édesanyja után ez volt az álneve), a hangszerelő Gil Evans, és a nonett (kilenctagú zenekar), segítségével. Sűrű és szofisztikált, azon kívül igencsak kurta. A csodásan harmonizált témán kívül, két környi mozaikszerűen összerakott szólóra futja. Talán ettől a tömörségtől kapja jellegzetes tónusát és atmoszféráját, na meg az egész előadás szerényen elegáns megfogalmazásától.

Stella by Starlight (Miles 1958)

So What (Kind Of Blue 1959) 

Amellett, hogy próbálom tartani az időrendet,  azért az első gondolatok a Miles életművel kapcsolatban mégiscsak a Kind Of Blue és a So What körül forognak. Azt hiszem jobban teszem, ha hagyom a jazztörténeti közhelyeket és csak arra koncentrálok, hogy nekem mit jelent ez. A téma bőgő motívuma és a ráfelelő fúvós akkordok, kérdés és felelet, (nulla és egy) mint egy új világ alfája és omegája, adnak értelmezési keretet, kulcsot az egészhez. Hiszen mindaz, ami később történik, visszavezethető erre a két elemre. Szóval számomra valahogy itt válik plasztikussá, hogyan is működik ez a jazz dolog. A másik lényeges momentum persze maguk a játékosok és a hangjuk, stílusuk. Azon példának okáért mindig elképedek, hogy mennyire kifinomult és civilizált az előadásmód, ahhoz képest, hogy milyen százalékban ösztönös. Ja, és Miles legendás szextettjének tagjai – Coltrane (tenor szaxofon), Bill Evans (zongora), Adderley (alt szaxofon), Chambers (bőgő), Cobb (dob) – úgy hírlik, kb ismétlés és megállás nélkül vették fel. Szóval csuklóból tökéletes. c(a cím hivatkozása pedig sok-sok, gyönyörű feldolgozást rejt az Első hétről)

On Green Dolphin Street (Kind Of Blue 50th Annversary)

Mood (E.S.P. 1965)

A dallamfoszlányok, mint a pernye hullanak mindenhol körülötted. Nincsen súlyuk csak kiterjedésük, szép lassan betakarnak, eltakarják a napot, elfogják a levegőt és észre sem veszed, hogy már fuldokolsz. A trombita, a szaxi és a zongora próbálnak valami tisztességes dallamot összehozni, de íve, fejlődése egyiknek sincs, ahogy az agóniában egyre erőtlenebbül vonagló végtagok próbálják lesöpörni a kínt. Ahogy a dob és a bőgő komplementer swingje monotonon, kérlelhetetlenül és ellenállhatatlanul üzen, hogy véged, nem tehetsz ellene semmit. És egyszer csak tényleg vége… de élsz.

Nefertiti (Nefertiti 1967)

Wayne Shorter kompozícióját játssza az az elképesztő formáció, aminek minden tagja géniusz. Hallgatása közben nekem sokkal inkább szfinx jut eszembe, mint királynő. Valahogy titok lengi körül ezt a visszájára fordult világot. Miért mondom hogy ki van fordítva? Mert szóló-improvizáció egyáltalán nincs is benne, a dallam trombita-szaxofon unisonóját ugyan a szám derekán megtöri  a kissé kánonszerű, polifonikus megközelítés, de alapjában véve mintha ezúttal a fúvósok szolgálnának aláfestésként az  egyre fokozódó dob kavarásnak. Valaki egyenesen dob concertonak nevezte Tony Williams fergeteges produkcióját, és nem járt messze az igazságtól. Mindenesetre  a szerepcserétől hihetetlenül izgalmassá váló darab számomra az egyik legtalányosabb Miles szám  lett.

In a Silent Way – It’s About Time (In a Silent Way 1969)

Pharaoh’s Dance (Bitches Brew 1970)

Jó igen persze, a Bithes Brew jelentette a jazz-rock fúzió hajnalát, ekkor szüremkedtek be az elektromos hangszerek és a rockzene erőteljesen karakteres ritmikája… Mielőtt az ilyen, és hasonló már-már az unalomig ismert tények elhomályosítanák azt, hogy miért is vagyunk itt, inkább hallgassunk bele. Sokat gondolkodtam azon, hogy  vajon mi tartja össze ezt a zenét, merthogy dallamról nem annyira beszélhetünk, sőt dallamképző motívumokról sem. Úgy tűnik a Pharaoh’s Dance-ben is leginkább a groove, a  ritmusszekció szünet nélküli zakatolása szolgáltatja a táptalajt, ahonnan ezek a valószerűtlen dallamindák kisarjadnak. Az All Songs kiritikája az In a Silent Way élesebb funky változatának tartja. Bevallom, engem igazából a lemezborító segített a legjobban a megértés közelébe. Mati Klarwein, Dali-szerű, szürreális alkotása nagyszerűen leképezi a földi halandó számára sokszor értelmezhetetlen, de egy másik dimenzióban kohézióba rendeződő zenét. Hát emberek, a befogadónak ez komoly erőpróba, de menthetetlenül zseniális. (…ja és az előadók!!! Chick Corea, Wayne Shorter, Joe Zawinul – ő írta, Dave Holland, Jack DeJohnette)

Tutu (Tutu 1986)

Azt hiszem, a Tutu az egyik kapum a jazz-hez. Azon szerencsések egyike vagyok, akik ezt élőben hallották először. Nehéz leírni az élményt, de alapvetően nem hittem el, amit hallok. Jellegzetes kezdőakkordja mindmáig áramütésként ér és  megbabonáz. Amikor pedig beindul három hangos basszusa, képtelen vagyok elszakítani a figyelmemet tőle. Észvesztően dögösnek éreztem akkor régen és most is, ahogy a laza eleganciával pattanásig húzott, mégis komótos basszusmenetre kifeszül a trombita, a szintik, ahogy az ütők kitöltik a réseket és szinte kipukkadásig pumpálják a zenei felületet. Mint azt bizonyára mindenki tudja, a darabot Marcus Miller írta és itt is tetten érhető, hogy mennyire  jól kiegészíti zenéjének basszusvezérelt karaktere, Miles kissé fád trombita-soundját. Mindent összevéve, a Tutu megkerülhetetlen remekmű.

Human Nature (You’re Under Arrest 1984)

A zsenialitás sokféle megnyilvánulása közül, ami jellemezte Miles-t számomra talán a legfontosabb egyrészről, hogy milyen elképesztő szeme volt a tehetséghez. Formációinak tagjai közül szinte csak az nem lett világsztár, aki nem akart. Másrészről pedig, ami a színpadon történik az egyenesen zavarbaejtő, és kicsit megfejthetetlen is. Ez a Human Nature is tulajdonképpen egész langyosan indul, a téma bemutatás után mintha percekig keresgélné a hangokat, míg egyszer csak a 7 perc környékén megérkezik a megfelelő visszhang Kenny Garrett szaxofonjából. Villámgyors az összekapcsolódás, néhány pillanat és megtörténik az energiaátvitel, amiből Garrett akkora ívű szólót tol, hogy beszakad a mennyezet. Nincsenek szavak, utasítások, vezénylés csak valami láthatatlan csatorna, ami tévedhetetlenül robbantja be az invenciót. Mondjuk Miles hangsúlyozta is, hogy olyannal ő nem játszik, akivel beszélni kell a zenéről. Végülis, valóban minek ide szó!

Orange (Aura 1989)

Concert On The Runway (Dingo 1990)

Chocolate Chip (Doo-bop 1991)

Doo Bop Song (Doo Bop 1991)