Robert Glasper & Faith Evens – You Own Me (Black Radio 2 2013)
Hű, ez aztán az érdekes dal! Legfőképpen a hangszínek és a hangszerelés, ami izgalmassá teszi. Már a kiindulási pontot is nehéz meghatározni, de végülis úgy döntöttem, attól a nagyjából hagyományos R&B ötlettől kezdem felfejteni, amit az ének képvisel. Megjegyzem csodásan csinálja, a szóló és a vokál is hibátlan, egyszerre hajlékony és telt. Ebbe hangszínbe kapaszkodik bele a szinti és modulálja úgy, hogy létrejön az a „kristályos közép-regiszter” (Glasper), amely hidat épít a kifejezetten eltérő tónusú kíséret és az ének között. Egyetértek a véleménnyel, hogy majdnem lehetetlen vállalkozás, de úgy tűnik Robert Glaspernek ezúttal is sikerül. Ha pedig kicsit a mélybe tekintek, a dob és a basszus alkotta alapok minden alkalommal bámulatba ejtenek. Markáns és lágy, a kíméletlen pontosság ellenére csodálatos gyengédséggel veszi a vállára, és hagyja úszni a felső szólamokat. Ami pedig a szerkezeti megoldásokat illeti, nagyjából rendben követik egymást versék és refrének, aztán a szám derekán, a harmadik perc környékén, egyszer csak kiúszik minden, hogy aztán kisvártatva visszatérjenek néhány varázslatos gondolatra. Hogy mi okból, vagy mi is történik itt valójában, az titok marad…
Christian Scott aTunde Adjuah – No Love (Diaspora 2017)
Be kell, hogy valljam Adjuah zenéje csak második látásra lett szerelem. A magamfajta számára van úgy, hogy kicsit nehezebb a zajt átminősíteni. De amint ezt megugrottam, tüstént kibontakozott ennek a számnak a különleges atmoszférája. A dob löketei és a füstködös trombita-trip nagyon természetes, szinte organikus egységbe foglalódik a kísérettel. A szaxofon szóló kicsit konkrétabb, kevésbe sejtelmes. De alapjában véve talán ez is azok közé a muzsikák közé tartozik , amik nem a mondanivalót, hanem a hangulatot hangsúlyozzák. Persze lehetne ecsetelni, hogy mi az a strech music, vagy hogy a hip-hop fertőzte-e meg a jazzt ezúttal, esetleg fordítva. De ez a zene valahogy folyton befelé figyel és talán jobban tesszük, ha mi sem szólunk többet, csak ücsörgünk és hallgatjuk.
Anuar Brahem – Blue Maqams (Blue Maqams 2017)
Most akkor ez arab jazz Kind of Blue-ja? Tulajdonképpen miért is ne lehetne szomorkásra hangolni a maqamot, a klasszikus arab zene eredőjét, melodikai és szerkezeti kiindulópontját. És mivel nem is áll tőle távol ez a hangulati modus, csodálatosan otthon érzi magát benne. Némileg meglepőbb azért, hogy a klasszikus jazz-quartett is jól áll neki. Bár ha az előadókat tekintjük, az égvilágon semmin sem kell meglepődnünk. Anuar Brahem (oud) és kísérői – Dave Holland (bőgő), Jack DeJohnette (dob), Django Bates (zongora) – felejthetetlen élményben részesítenek. Ahogy játékuk totálisan letisztítja a hangulatot, a szakácsok redukciós eljárása jut eszembe, ahogy a végtelenségig koncentrálják az ízeket. Itt is, mintha az egész szám azt a pillanatot készítené elő, amikor az oud (arab lant) egyedül marad és minden egyes hangjában ott sűrűsödik a teljes hangulat, az egész üzenet. Aztán egyszer csak visszatérnek a többiek, és mi pedig hagyjuk, hogy puhán ránk simuljon az ezeregy éjszaka mélykék takarója.
PRD Mais Vivo Grilo/Bora Bira (Live 2017)
Chris Potter – The Sirens (The Sirens 2013)
Borszínű tenger és ellenállhatatlanul a mélybe csábító hang – a címet olvasva ezek ötlenek fel. Vajon, hogyan lehet megírni a szirének énekét, a csábítás hangját? Mindenesetre Chris Potter varázslatosan szép rubato ívet rajzol nekünk. Basszusklarinétja valami ismeretlen, gyönyörű nyelven énekel s alatta Craig Taborn zongorján, Eric Harland ütőhangszerein hullámzik a tenger. Aztán Larry Granadier (bőgő) vonója veszi át a melódiát, s mintha már a vízfelszín alatt hallanánk: hangszíne egészen valószínűtlen új dimenziót hoz létre, amelyben mintha nem is lenne szükség levegőre. Amikor pedig felszárnyal a szaxofon, nincs menekvés, végérvényesen hatalmába keríti a hallagatót.
Snétberger Ferenc – Álom (Titok 2017)
Gwilym Simcock – Dance! (Instrumation 2014)
