Negyvennyolcadik hét – India

Régóta tervezem ezt a válogatást. Számomra az indiai kultúra valami ősi zenei lényegre talál rá. Távolról sem gondolom, hogy a nyugati civilizáció ne hozna létre remekműveket, de az indiai mesterek talán kicsit régebben gyakorolják, s így a stílus csodálatosan egységessé és kifinomulttá tudott válni. Bámulatba ejt az az egyensúly, ami raga (dallamvilág) és tala (ritmikai alapok) között jön létre, vagy ami az együttes játékot segítő szabályok és az improvizációs lehetőségek között alakul ki. De ugyanúgy csodálom a játékosok technikai felkészültségét, virtuozitását is. Azt pedig, amikor tanúja lehetek a jazz-el, vagy más nyugati stílussal való találkozásuknak, mindig nagy izgalommal várom. Ilyen találkozásokból válogattam egy csokorra valót.

Ravi Shankar & Yehudi Menuhin – Swara-Kakali (West Meets East 1967)

Gondolom nem sokakat lep meg, hogy épp ez az indiai kirándulás nyitó száma. Nos igen, valószínűleg Ravi Shankarnak köszönhetjük, hogy a nyugati világ megismerkedhetett India zenekultúrájával. És valószínűleg ez az album is jelentős szerepet játszhatott a történetben, vagyis leginkább az a tény, hogy olyan jelentős muzsikussal készítette, mint Yehudi Menuhin. Hangszerelésében (a hegedűn kívül, szitár, tabla és tanpura) és felépítésében (hangolás és ciklikus improvizáció-sorozat) teljesen az indiai hagyományokat követi. Emellett azonban nagyszerűen tetten érhetők a keleti és nyugati játékmód különbségei. Ahogy hegedű és szitár felelget, igen jól hallatszanak az intonációs (az indiai hangrendszer jóval több hangból áll) és az artikulációs eltérések. Hallatszanak, de nem zavarnak, mert az indiai zene valami rejtélyes módon olyan nyitott, hogy szinte bármit képes integrálni. Hogyan képes erre, és milyen fúziós lehetőségek valósultak meg – ez lesz a vizsgálódásunk tárgya a következőkben is.

Shakti – La danse du bonheur (Handful of Beauty 1977)

Ha valami, akkor ez a darab tökéletesen megmutatja mi az imádni való az indiai zenében. Történetesen az, hogy egyszerre képes tündöklően virtuóz és sajátosan meditatív lenni. A Shakti sok szempontból etalon. Ha túljutsz a  hangzás idegenségén és megszokod a negyedhangos, nyugati fülnek talán kissé bizonytalan intonációs környezetet, egyszerre csak kezded észrevenni, hogy az egész egy csodálatos organizmussá formálódik. Ahogy a téma bemutatásában a szitár szerepére eggyé olvad gitár és hegedű szín; ahogy a gitár (McLaughlin) különös, konstans harmóniái vezetik és megtámasztják a vadul csapongó hegedű (L. Shankar) improvizációt; ahogy a tabla (Zakir Hussain) egy árva szempillantásig se hagyja nyugodni a tempót.  Ó az a tempó!! Hagy lehet valami ennyire fürge anélkül, hogy hajszolt lenne. Be kell valljam, számomra az egész Shakti jelenség maga a csoda.

 

Shakti – Face To Face (The Best Of Shakti 1994)

És akkor Shakti még egyszer. Itt bár egyértelműen szitárból indulunk ki, hiszen McLaughlin annak hangzását idézi meg, mégis a későbbiekben jóval több a jazz elem. A változó akkordsor, a kiséret ritmikussága és a hangkészlet is inkább nyugatias ízű. Sőt McLaughlin szólójában néhol felsejlenek a flamenco gyökerek is. Felfedezhetjük, milyen jól fest a tabla ebben a köntösben. A második részben pedig mintha enyhülne a feszesség, és egy szabadabb inkább motívum alapú gondolkodás válik uralkodóvá. Szép ugye?!

Trilok Gurtu – Cherry Town (Ganapati) (The Glimpse 1997)

Trilok Gurtu páratlan tehetségű és invenciójú ütőhangszeres, komponista. Eredetileg tabla játékosnak tanult, így alapvetően azon a kifinomult, indiai ritmikai kultúrán és technikán nevelkedett, amit talának nevezünk. De még ifjú korában alaposan megfertőződött a nyugati zenével is, így stílusában ötvöződik a két égtáj alaplüktetése és játékmódja. Ebben a zseniális darabban is csodálatos egyesülését hozza létre indiai hangzásnak és bluesnak. De talán nem is érdemes boncolgatni, hogy mi honnan érkezik a zenéjébe, mert az összhatás olyan hőfokú és hatású muzsika, amit nemcsak az agyunkkal érthetünk meg. Masszív életerő, pazar, fantasztikus színek. Javaslom hallgassuk csak és hagyjuk, hogy tegye a dolgát. Mi fog történni? – ámulat, gyönyörűség, öröm…

 

Trilok Gurtu & Simon Philips – Kuruk Setra (for John McLaughlin) (21 Spices 2011)

Ó milyen gazdagság, milyen sok összefüggés. Trilok Gurtu zenéje utalások és hatások kavalkádja és a végeredmény mégis mindig sajátosan egyéni és összetéveszthetetlen. Lehet, hogy ez a szám egymagában tudja a 21 fűszert. A fúzión kezdve már eleve kettő (jazz és rock), de azonnal társul mellé a big band hangszerelés (NDR Big Band), ami meglepően szervesen illeszkedik a képbe. Mint Gurtu és Phillips eltérő stílusa is egységes és nagyon erős ütős felületté olvad össze. Ne feledkezzünk meg a világzenei fuvallatról sem, amit a tabla és a nem éppen szokványos dallam és harmóniai fordulatok képviselnek. És igen, érezzük a rokonságot a McLaughlin és  a Five Piece Band fémjelezte stílussal, mint ahogy bizony a Weather Report vagy akár Pastorius játéka is eszünkbe juthat néhol. De például az a benyomás egyáltalán nem ér, hogy ezek a színek/fűszerek kölcsönben lennének a szerzőnél, bizony mintha saját termés lenne egytől egyig. És a végeredmény felülmúlhatatlanul ízletes. (14:45-től)

 

 

Anoushka Shankar – Laysa (Traces Of You 1987)

Íme a Shankar dinasztia hercegnője a maga szépséges, sudár, hajlékony muzsikájával. Számomra a leginkább elragadó az a különleges hangzás, amit a szitár, a gatham (cserépdob) és a legkevésbé sem indiai ütőhangszer, a hangpan együttesének köszönhető. Szinte hipnotikus az a kicsit fémes, mégis puha tónus, amit összehoznak. Amikor pedig az ütő helyett azt a nagyon jellegzetesen indiai ritmikus beszéd szólal meg, valahogy úgy érzi az ember, hogy ez egy olyan nyelv, amit tulajdonképpen meg lehet érteni. És ha értem, akkor már csak kis lépés választ el attól, hogy beszéljem is. Lehet próbálkozni…

Oregon – North Star (Music of Another Present Era 1972)

Milyen is az, amikor a nyugati zenész tanul meg az indiai hangszeren játszani? Jó esetben olyan, mint Colin Walcott tablázása az Oregonban. Az indiai hatás leginkább a tabla különleges hangszínében és a hangolhatóságában keresendő. Kissé fémes tónusa remekül illeszkedik az Oregonra oly jellemző nagyon konkrét, élesebb hangzásba. Az általa képviselt alaphang és az akkordhangszerek (zongora, gitár)  kortárs ízű harmóniái között feszül ki az a leheletfinom háló, amin a dallam táncol. Csodálatos az is, ahogy Walcott kitölti a mérő lassabb ütéseit anélkül, hogy hajszoltá vagy izgatottá válna a tempó. Ez az, amiben tulajdonképpen mindannyian lenyűgözően egységesek. A zenei felület a  zavarba ejtően gazdagon díszített dallamok ellenére is teljességgel nyugodt tud maradni. Ezért is szeretem annyira!

Shankar, Garbarek, Hussain, Gurtu  – Let’s Go Home (Song For Everyone 1985)

Van ebben a zenében valami olyan erő, ami annak ellenére kerít hatalmába, hogy minden porcikája tökéletesen racionális.  Újabb megmagyarázhatatlan káprázat. Kezdve, hogy a dob végestelen-végig ugyanazt a ritmust tolja. Folytatva azon, hogy a az improvizációk jobbára egy-egy apró motívum, sőt sokszor egy hang körül forgolódnak. Ez utóbbi például mennyire indiai! Maga a téma is négyszer ugyanaz, csak a végén a zárlatban kanyarítja fel. Minden épeszű következtetés azt mondja, hogy ennek dögunalmasnak kéne lenni. De nem az, sőt egy bizonyos ponton egyszer csak lebegni kezd, és Garbarek szólója olyan tiszta éteri magasságokba emeli, hogy kis híján a szférák zenéje juthat eszünkbe. Hát én bárhányszor boldogan hagyom magam kápráztatni.

Jan Garbarek – Raga I (Ragas and Sagas 1992)

Ha egyértelmű volt,  hogy egy ilyen válogatást Ravi Shankarral kell kezdeni, akkor az is evidencia, hogy Garbareké a befejező gondolat. Itt egy muzsikus, aki egy hajszálnyi megalkuvás nélkül, úgy vesz részt ebben az alapvetően dallam központú muzsikában, hogy egyéniségének minden apró stílusjegyét tökéletesen képes megőrizni. Szólói újabb színt hoznak erre, a már amúgy is hihetetlenül gazdag, palettára Később a szaxofon milyen magától értetődő természetességgel simul bele a utolsó témába, ha nem direkt ezt figyeli az ember, talán nem is tűnik fel hogy játszik, pedig de mennyire ott van! És itt egy dal, ami őszinte egyszerűséggel mutatja meg az indiai dallamvilág lényegét és eredőjét a ragát.  Skálánál több, dallamnál kicsit kevesebb, de fordulatai minden egyes eljátszáskor egyedi és megismételhetetlen hangulatot kölcsönöznek az előadásnak.  Ezt, és sok más indiai ihletésű zenét hallgatva úgy tűnik, létezik olyan hely a világon, ahol időzve nyugalmat talál a lélek…