Negyvenhetedik hét

Snarky Puppy – I Asked (feat. Becca Stevens & Vasen) (Family Dinner Volume 1 2013)

Kapcsolódó írás itt

Christian McBride –  My Favourite Things (Out Here 2013)

Jaj, ez mennyire gyönyörű! Már a bevezető finoman megmunkált puhán ritmizált zongora akkordjai és üveghangos basszusai, elbűvölő atmoszférát varázsolnak. És mikor megérkezik a standard témája, úgy érzed végre rábukkantál régen elvesztett, kedvenc játékodra. Határtalan szeretettel és kedvességgel bánik McBride a dallammal. De legalább annyira figyelemre méltóak társai, Christian Sands a zongoránál, és Ulysses Owens Jr. a doboknál. Invenciózusak, játékosak, technikailag tökéletesen felkészültek és nem utolsó sorban, zenélésüknek ugyanaz a barátságos, meleg tónus az alapja, mint McBride-nak. Ahogy hallgatom a dallam újabb és újabb feltűnéseit meg a szólókat, azon tűnődöm, hogy milyen varázserő birtokában lehetnek, hogy az első pillanattól az utolsóig sikerül keresztül kasul szőni derűvel.

Lars Danielsson – Tarantella  (Tarantella 2009)

J.S. Bach – Goldberg  Variation 21. (Glenn Gould 1988)

Utánozhatatlan és felülmúlhatatlan, ahogy Glenn Gould a Goldberg variációkat játssza. Bach zenéje amúgy is a végletekig átgondolt és strukturált, Gould zongorajátékában pedig egyenként minden hang, és azon túl minden szólam és szerkezeti egység értelmessé és plasztikussá válik. Annyira tiszta, hogy talán már nem is barokk, hanem valami zenei esszencia, tökéletes eggyé olvadása szerzőnek, alkotásnak és előadásnak.

Balázs Elemér Group – Reflections on Goldberg 21 (Early Music 2007)

Szinte már közhely, hogy a legelső jazz zenész Bach. A zenéjére való folyamatos utalások máskor talán nem ennyire egyértelműek, de itt szerencsénkre pontosan meg is jelölődik a forrásmű. És ha a hallgató elég szemfüles gyorsan rádöbben, hogy nem csak a kánon témáját veszi át Balázs testvérpár, hanem a harmóniamenetet is szinte teljes egészében megtartja. Végül is jól áll neki…

Tribal Tech – Face First (Face First 1993.)

Ha megfelelő hangerőn hallgatod, magával ragadó az a feszes lüktetés, ami ez egész számot végigkíséri. Vagyis az a lenyűgöző hogy mennyire jól bírják tartani és fokozni a feszültséget és milyen ügyesen oldják meg, amikor már fizikailag képtelenség tovább hajtani. Amikor már minden dúsítási lehetőség kiaknázódott, hangszerelési, ritmikai vagy tónusbeli fokozás már nem jöhet szóba, akkor, és pontosan a legutolsó pillanatban kienged a tempó, és hihetetlenül jól esik ez a kis lazítás, mert igazából az ütők itt sem nyugszanak meg teljesen és néhány pillanat múlva megint ott tartunk ahol azelőtt vagy még tovább. És akkor nem is beszéltünk a témáról, aminek nemcsak hogy a basszusa figyelemre méltó (ilyen típusú virtuozitás csak a legnagyobbakra jellemző, Gary Willis), hanem az a kontraszt, ami a basszus dübörgő zakatolása és a szinti és a gitár által játszott dallam irracionális, mindent szétverő hangsúlyai között feszül. Az ember úgy érzi, mintha felültették volna egy ilyen vidámparki pörgő-rángató izére, nem biztos, hogy lábra tud állni utána.

Victor Wooten – I Saw God (Palmystery 2008)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s