Keith Jarrett Quartet – My Song (My Song 1978)
Nem tudom egész pontosan mi is az a csoda, ami Jarrett dalában megfogalmazódik, de talán nem szentségtelenítjük meg, ha szó esik arról, miként van megalkotva. A zongora játékos, repetáló motívumai indítják a bevezetést, amit a bőgő és az ütők finom hangjai permeteznek körül. Aztán elindul az a mesésen kedves dallam a szaxofonon. A fiatal Garbarek talán még nem a későbbi, utánozhatatlan tónuson fúj, de a dallam és az egész szám hangvétele is megkívánja ezt a kicsit lágyabb hangzást. Felelgetnek, el-eltűnődnek egy-egy motívumon. Amikor a szám derekán elvékonyodik, úgy érezzük, talán le is cseng a zongorán, legnagyobb örömünkre mégsincs vége, hanem egyszer csak visszatérnek a többiek, hogy újabb varázslatos pillanatokkal ajándékozzanak meg bennünket. Négyőjüknek együtt olyan kisugárzása van, ami tenyerébe veszi az ember lelkét, és addig simogatja, amíg fel nem ragyog. Olyan ez, mint valami forrás, hűs, tiszta víz, ami bármilyen szomjúságot csillapít. Nyugalom, bizalom, remény.
Shakti – Get Down And Sruti (Natural Elements 1977)
A Shakti szerintem attól tud évtizedeken keresztül lenyűgözően fantasztikus maradni a hallgató számára, hogy csodálatos egyensúlyban találkozik zenéjükben kelet és nyugat. A magam részéről inkább világzenének érzem, mint fúziós jazznek, bár biztos van, aki vitatkozna. Sikerül ráérezniük arra a vékony mezsgyére, amelyen járva mindkét kultúra szépségei beférnek a panorámába. Az ütős felület (Zakir Hussain) és a ritmika az alapozás, ez egyértelműen az indiai zene öröksége. Amellett, hogy a tabla és a gatham egészen kivételes tónust kölcsönöznek, a vége felé, mintha valami oktatószám lenne, le is csupaszítják a ritmusértékeket, és megmutatják azt a különleges, indiai ritmusbeszédet, amiben a szótagok a hang értékén túl, még az ütéstechnikát is meghatározzák. Ezzel szemben a hegedű (L. Shankar) és a gitár(John Mclaughlin) illetve a blues-os hangrendszer képviselik a nyugati világot, és olvadnak csodálatos egységbe az ütőkkel. Hallgatni pedig igazán megnyugtató és meditatív.
Tigran Hamasyan Trio – Part 1, Homesick (New Era 2007)
Marcus Stockhausen – What can I do for you? (Alba 2016)
Dermesztő hideg és jég, ez az első gondolat. Az a leheletfinom pattogás, ahogy a jégvirág növekszik az ablakon. Gondolom preparált zongorával csinálják, de fogalmam sincs miképp. Talán mint egy citerát, ütögetik a húrokat. És amíg a trombita be nem lép, meg is marad ez a kristályos-fagyos felület. És ahogy elkezd játszani, mintha lassan olvadni kezdene ez a világ. A zongora elszórt hangjai, mint cseppek itt-ott elszórtan érkeznek, ahogy a trombita életre leheli őket. Egészen a végéig hiányzik a basszus regiszter és megérkezése zongorán kerekíti le a folyamatot.
Avishai Cohen – Dark Nights, Darker Days (Live in Studio 2015)
Anuar Brahem – Tunis at Dawn (Souvenance 2014)
Sivatag, pirkadat. Az éjszaka puha sötétjét lassan kiszorító derengés és az első fénysugarak lélegzetelállító megfogalmazása. A bőgő, zongora, oud és basszusklarinét hangszerelés forróra temperálja a hőmérsékletet már az első néhány pillanat során. Egészen egyszerű eszközökkel dolgoznak, de az orgonapont köré rendeződő kíséret, a kvint és a tritonus közötti ingamozgásra épülő harmóniák, vagy a leghétköznapibb moll hármashangzat felbontás is különös hajnalpírban izzik fel előadásukban. A mesés kelet minden titkos színe, fénye és árnyéka ott ragyog ebben az egy pillanatban. Mindegy mi történt előtte, mi lesz utána, ez itt, és most gyönyörű.
Joe Zawinul – Cafe Andalusia (A Day in Tunisia) (Faces &Places 2002)
Notes 