Számomra a tegnap este legnagyobb kérdése lett, hogy beleálljak-e, bele tudok-e állni a sortűzbe, mert abban bizonyos voltam, a zenekar felől duzzadó, feszülő hangok, makacsul repetáló hanglövedékek fognak záporozni rám. Így lett, beleálltam, élek, mi több, kiderült a magamfajtának is, sokakkal együtt, előkészített helye van ebben az univerzumban. Iszonyú erős, plasztikus, markáns zenét hallottunk, ami mintha éppúgy ki lenne varrva, mint Dave King (dob) karjai. Hangképzésüknek van valami delejes magja, ami még az elgondolkodóbb pillanatokban is kitörést készít elő.
Kitörésből pedig nem volt hiány. Ezek a fiúk nem viccelnek, izomból dolgoznak, na meg persze agyból – igen, még csak véletlenül sem összevontan. Merthogy az egy pillanatra sem volt kétséges, hogy ők pontosan tudják, hová akarnak érkezni. Mi se bántuk, hogy Orrin Evans néha úgy püföli a zongorát, hogy csoda, hogy az nem esik szét, mert közben egészen valószínűtlen hangszíneket hoz létre, konkrétan billentéssel preparál.
Hangszín vonatkozásban amúgy, ezen túl is számos élménydús pillanattal ajándékoztak meg minket. Hogy csak egyet ragadjak ki közülük, amit King a Salvages című nótában a seprűvel művel, az egészen sajátságos, vagyis amit Reid Andersonnal (bőgő) ketten hoznak össze: a seprű ütései indítják a bőgő hangjait, pontosan eltalálva, és ezáltal felerősítve azt a zajt, amit a fogólapnak csapódó húr ad. Az este folyamán számos alkalommal volt az a benyomásom, hogy a zajt is megkomponálják, és az szerves részét képezi a hangzásnak.
A két koncert műsorát főleg, a már új felállásban felvett, Never Stop II című album anyagából állították össze. Sajnos Európában még nincs forgalomban, úgyhogy csak néhány illusztráció bizonyíthatja, hogy milyen új csúcsokat támadnak. Sokan mondták már róluk, hogy nem lehet őket beskatulyázni, mert a progresszió elemi alkotója stílusuknak. Ezzel az állítással egy pillanatig sem gondolnék vitatkozni, de azt muszáj megemlítenem, hogy mennyire jól esett az egész őszinte, rockos anyanyelve, és az ehhez párosuló melodikusság, ami mindvégig domináns tudott maradni. Még az őrültebb, free-jazzes pillanatokban is érezhető tartása, iránya tudott lenni zenéjüknek.
Sokszor mártóztunk meg velük a káoszban, de végül mindig visszavezettek minket a biztonságos partra. Kivéve egy alkalmat az utolsó számban, amikor egy elképesztő fokozás tetőpontján és a legnagyobb zúzás közepette, hirtelen kiszálltak és mi ottmaradtunk magunkban, fülünk még csengett az előző hangorkántól, ott és akkor megélve egy tökéletes pillanatot, amiből semmi sem hiányzik. Nekem akkor esett le, hogy észrevétlenül valami mélyebb, rejtett, lelki utazást is átéltem közben.
…és egy kis régebbi
Notes 