Keith Jarrett – Prism (Live in Tokyo 1985)
Nehéz lenne egy valamit találni, amiért annyira szeretem ezt a számot. Sok-sok apróság van, ami a szívembe zárta. Hogy csak a legfontosabbakat elevenítsem fel: ahogy a bőgő bevezeti és bemutatja a dallamot, szokatlan, de egyáltalán nem kényelmetlen. Ahogy a zongora ott is van vele, meg nincs is. Az akkordok mellett ő is játssza a témát, de Jarrett zseniálisan marad a háttérben és nem nyomatékot, csak kontúrt rajzol a dallamnak. Aztán később, amikor a zongora szóló minden hangját, szokásos nyögdécselő hangján, de hajszálpontosan énekli el, megmutatva ezzel is mennyire tudatos akkor is, amikor improvizál. És végül az utolsó szakasz szédületes fokozása, amiben az a megdöbbentő, hogy sem nem gyorsul, sem nem hangosodik számottevően. Ennek ellenére szinte szétfeszíti a dinamizmus és átjárja az életöröm, ami alól szerencsére a hallgató sem tudja kivonni magát.
Bill Evans – When I Fall In Love (Portrait In Jazz 1960)
Lyle Mays – Bill Evans (Fictionary 1993)
Chick Corea & Return To Forever – Children’s Song (Lights As A Feather 1972)
Van az egyszerűségnek és a letisztultságnak egy foka, amire csak a legnagyobbak képesek. Amit a szinti, vagy a Hammond játszik szinte már nem is dallam egy hang, egy skála, egy leheletnyi díszítés. S a többi hangszer is abszolút minimál-programot teljesít, az ütők a sűrűbb és ritkább mérővel és a bőgő az egy-egy hangnyi kísérettel. Olyan az egész, mint amikor kisgyermek rátalál a kedvenc játékára és forgatja, latolgatja teljesen megfeledkezve a külvilágról, abban tökéletes elmélyültségben, amelyre csak ebben a korban képes az ember. Kívülről akár egykedvűnek is tűnhet, de valójában ez az a végtelenül boldog állapot, amely után így felnőtten is minduntalan vágyakozunk. Olyan csendes, olyan tiszta, olyan bensőséges – olyan rövid…
Herbie Hancock – Scarborough Fair (The New Standard 1996)
Oscar Peterson – Tangerine (The Jazz Soul of Oscar Peterson – Affinity 1996)
Joe Zawinul – Patriots (Live 1997)
Felmerülhet a kérdés, hogy mit keres Zawinul épp ebben a sorozatban. De, bár ő nem vehető szűkebb értelemben vett zongora-virtuóznak, mint zenekari billentyűs, komponista és legfőképpen zenekarvezető, számomra mindenképpen a legnagyobbak közül való. Azt a fajta ösztönző és szervező erőt képviseli, ami mindenkiből, zenészből és közönségből is a legjobbat hozza ki. Ezen a koncertfelvételen is érezhetően a belőle áradó energia detonál a muzsikusok játékában és egytől egyig, Bonától (basszus) Badrenán (percussion) és Seryn (dob) keresztül Poulsonig (gitár) mindenkit beindít. Jóval több ez, mint egy király gyors, dögös szám. Az életerő, ami közlekedik a zenei csatornán áramütésként ér és tölt fel, egy szempillantás alatt. Hát ebből nemigen tud elég lenni…
Notes 