Negyvenedik hét

Miles Davis – Stella by Starlight (Miles 1958)

Te jó ég, mi ez? Olyan egyszerű, hogy már szinte triviális, és mégis teljességgel utánozhatatlan. Ezek öten (Davis – trombita, Coltrane – szaxofon, Evans – zongora, Chambers – bőgő, Cobb – dob) tudnak valami titkosat arról, hogyan kell tökéletesen kerekre formázni a zenei felületet, miként lehet a kalandozó melódiákat bármiféle kompromisszum nélkül, szelíden, közös mederbe terelni. Abszolút kedvencem az a frázis amivel Miles lezárja a szólóját és egyúttal megnyitja a kaput Coltrane-nek (1:40 körül) egy multifunkciós motívum, ami nem utolsó sorban a hallgatót is a fellegekbe repíti. Aztán persze ott van  Trane szólója, finom, letisztult, légies játék, ami sokak szerint helyet kaphat a legszebb romantikus imprók között. És muszáj a bőgő zongora bevezetőről is szólni. A bársonyos vonós alaphang és a kinyíló akkordsor azonnal befogad, beemel a hangzás közepébe, ahol egészen addig boldogan időzöl, amíg a végén ugyanazzal a zenei gondolattal, puhán le nem tesz, hogy búcsút intsen.

John McLaughlin – Here Comes the Jiis (Black Light 2015)

Billy Cobham’s Culturemix – Black Orchid (Colours 2005)

Furcsa holdbéli táj, sosem hallott, idegen hangzás bontakozik ki már a kezdetektől fogva. Ahogy a bőgő után a gitár is belép egyre nagyobb a bizonyosság, hogy ezt a földet nem fogjuk birtokolni, akármennyit is ismerkedünk vele. Pedig nem is agresszív, cserébe minden a helyén van benne. Önmagában koherens és független a zenei világ, amit Cobham és csapata teremt. Persze a „távolságot, mint üveggolyót” felfedezed idővel (ha nem is kapod meg), hiszen a steelpan/hang egészen sajátos árnyalatra hűti – vagy nem is tudom, súlytalanítja – a hangzást. Igen, a lebegés bizonyosan eszünkbe jut az ütős szekció munkája kapcsán, ahonnan teljesen száműződött a mély regiszter, nincs lábdob. Sziszeg, susog a sok cin meg csörgő, mintha a szél zizgetné az ismeretlen fák lombját. S amikor az improvizációk után visszakanyarodik a témához, bár ismerős a dallam, még most sem fogad be, idegen marad. Olyannyira, hogy le sem zárul, csak megszakad

Bela Fleck – Magic Fingers (UFO Tofu 1992)

Johnson & Stern – Hullabaloo (Eclectic 2014)

Jan Garbarek & Marie Boine – Darvánan (Twelve Moons 1993)

Nem pontosan tudom, mi történik. Kicsit úgy érzem magam ettől a számtól, mint akit megbabonáztak. Abban biztos vagyok, hogy alapjában véve az embert belülről kínzó disszonanciáról szól. Ahogy énekes és szaxofon még az unisono-ban is egymásnak feszül, ahogy a prímet szekundra (azonos hangot, fél vagy egész hang távolságra) nyitják, olyan mintha feszültséget feszültségbe oldanának. Az elején még csak szomorúság sugárzik belőle, aztán egyre súlyosabb, élesebb fájdalom fogalmazódik meg. A varázslat pedig az, hogy a végén mégis megkönnyebbülsz.

Greg Spero – Flow (Acoustic 2011)