Snétberger Ferenc – Concerto Budapest Müpa 2018. 03. 21.

Lelkes érdeklődéssel vártam ezt a koncertet. Felvételekről már jól tudtam, hogy Snétberger Ferenc nemcsak a jazz-színpadokon számít világszínvonalú előadónak, hanem komolyzenei pódiumon, sőt komponistaként is érdemes őt számitásba venni. Amiben pedig ezen az estén részünk volt, prekoncepciómmal teljes mértékben egybecsengett… Szó szerint, ugyanis Snétberger gitárhangja kristálytisztán, lenyűgözően cseng. Egy alkalommal beszélt arról, hogy milyen karakterű a jó sound, legyen közepe, jó basszusa és kevés a magasból, és legfőképp kerek és telt legyen. Aki ott volt, hallhatta, mire is gondol.

Mindjárt elsőként a saját kompozíciójával, a III. Rapszódiával indítottak, ami számomra igazi húrzene. Mennyire másképp hangzik a húr, ha vonóval szólaltatják meg, mintha pengetik. Talán ha nem kérdés és felelet volt, de izgalmas kontrasztot alkotott a vonószenekar széles legato-ja és a gitár rövid hangos futamai, amelyek egy későbbi csodás pillanatban, amikor a bőgők is pengetni kezdtek ,„kerek” egésszé forrtak össze. És ahogy Snétbergernél számíthattunk rá a zenei szövetben fel-felbukkant egy-egy ismerős szál, motívum, ami még bensőségesebbé tette a koncert barátságos, szinte családias hangulatát. (a III. Rapszódiából sajnos nem áll rendelkezésre felvétel)

Az első részben két XX. századi darabot játszott még a Concerto. Darius Milhaud, Ökör a háztetőn-je, szín- és hangkavalkád, szürreális képzene, ami mindenkinek beindította a fantáziáját. Ki Dali-t képzelte szédült pacsmagolás közben, másnak bolhapiac, zsibvásári tolongás jutott eszébe, a magam részéről kispolgári vasárnapi promenádot vízionáltam. A zenekar számára rendkívül hálás feladat ez a kissé félregombolt, ámde briliánsan hangszerelt karakterdarab. Nekünk is remek mulatság volt.

Dukas műve a Bűvészinas, hasonló jutalomjáték a zenekarnak. Jól is játszottak, ámbár néhol az egyes szólamok hangzásbeli finomságának, formálásbeli kidolgozottságának hiánya miatt, talán nem tudott legsziporkázóbb pompájában felszikrázni.

Megfordítva a műsorban kiírt sorrendet, a szünet után fogtak hozzá McLaughlin Mediterrán Concerto-jának magyarországi bemutatójához. Snétberger Ferenc kétségkívül méltó, kitűnő interpretátora ennek a zenének. Hihetetlen virtuozitása, gyönyörűen kijátszott, gyöngyöző futamai bámulatba ejtették a közönséget. Voltak olyan pillanatok, ahol úgy tűnt a zenekar kicsit érdesebb megfogalmazása szinte vissza is fogja a szabadságát. De aztán, mint például az első tétel kadenciájában, megszabadulván a zenekari kötöttségtől egyenesen az égig szárnyalt.

A zene pedig elképesztően gyönyörű. Direkt nem hallgattam meg előtte, hogy ne tudjam összehasonlítani és legyen meg a bemutató-élmény. Forró, mediterrán hangvétel, latin ritmusok, káprázatos hangszerelés, fantasztikus ütős, fúvós és vonós felületek. Imádtam, amikor a lassú tételben trombita, hegedű, cselló, mindenki végig-szólózik és a gitár csak legvégül kapja meg a témát, vagy a harmadik tétel marimbás részét, meg a koncert első részéből visszaköszönő vásári hangulatot. Volt, hogy ritmikai világa és hangszerelése Sztravinszkijt idézte, de egyértelműen felismerhető volt McLaughlin játékstílusa is, igaz némi „snétbergeres” fűszerrel bolondítva.

Az első perctől az utolsóig lebilincselően izgalmas esténk volt, melynek végén ráadásként egy rövid gitárimprovizációval is megajándékozódtunk. Még napok múlva, most is “csengenek” a fülemben ennek az ezerszínű, vidám élménynek a felhangjai.

.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s