Andinak szeretettel (és kicsit Bálintnak is)

Lingus (We Like it Here 2014)

Rögtön nem is egy, hanem három részes a témánk (vagy inkább a bevezetőnk). Remekül kiegészíti egymást a kicsit súlyosabb karakterű dob és fúvós első szakasz, aztán jön a futósabb, ámbátor feszes második rész, fúvós dominanciával, amit a felszabadultabb zárószakasz követ. A szaxofon szóló lényegében hagyományos módon rója a köröket, bár azért főleg a sordino-s trombitával felelgetvén, korántsem mondható kommersznek. Aztán a téma visszatérés végén hirtelen, mintha becsuktak volna egy ajtót, mindenki kiszáll, csak a basszus marad és ő is szigorúan egy hangon zakatol. Csatlakozik hozzá a dob, és lassanként fergeteges szinti szóló bontakozik ki, a szinte felfejthetetlenül aszimmetrikus osztinátó basszusra, és a fokozásban egyre dúsuló ütőkre támaszkodva. És a vége is tartogat meglepetést, mert nincs ám visszatérés. Lényegében valamiféle szabad asszociációlánc ez, a csapongó fantázia nem ismer gátakat, cikázik egyik témáról a másikra. Teszi ezt anélkül, hogy a hallgató számára, akárcsak egy pillanatig is követhetetlen, vagy megterhelő lenne. Rémesen jók…