Snarky Puppy – Semente (Culcha Vulcha 2016)
Ami számomra az első pillanattól kezdve ellenállhatatlan a Snarky Puppy zenéjében, az az elképesztő vagány, invenciózus forma és hangzás-alkotás. Itt is, ahogy minden előkészítés nélkül hirtelen a bridge, kicsit csúszkáló, basszus szinti – ütős – fúvós felületére cserélődik az előző zenei anyag, mintha a vetítő új diát lökne a lámpafénybe. Kicsit mindig eltűnődöm, hogy hol itt a kohézió, szóval hogy milyen kompozíciós elképzelés hozza közös platformra ezeket a részeket. De végül sose sikerül nyakon csípnem, lelepleznem – ez a Puppy igazi titka, ettől tud páratlanul izgalmas maradni. Talán lehet, hogy jobban tesszük, ha csak hallgatjuk és átadjuk magunkat ennek a csodásan dinamikus, játékos, vérpezsdítő muzsikának.
Manu Katché – Song for Her (Playground 2007)
Tigran Hamasyan Trio – Forgotten World (New Era 2007)
A kicsit teátrális zongora-bevezető alapján nagyon másra számít az ember és alaposan meglepődik azon a szinte hamvas, egyszerű és légiesen könnyed zenén, ami a témában megfogalmazódik. Ahogy a basszus, tulajdonképpen nem is basszus-regiszterben hintázik két hangköz között a dob, jobbára kézzel ütött, finom ritmusszőnyege felett és a zongora könnyed, játékos dallama megszólal, kislányok körjátéka jut eszünkbe. Annyira gondtalan, olyan friss és felszabadult még később is, pedig akkor már erősebb színek, vadabb tónusok is keverednek a pasztell árnyalatokkal. Igen, a szám derekán, mintha sötétebb gondolatok kerülnének a felszínre, a dob felkorbácsolódik, és a bőgő is mélyebb, erőteljesebb, mintha már felnőttek körtáncát látnánk, kezek kemény szorítását, erős összekapaszkodást, lábak dobbanását. De csak egy pillanatnyi ez a nekilendülés, hamar visszatér az eredeti világos, és visszafogott megfogalmazáshoz. Lehetne a címbeli elfelejtett világ az elvesztett, de újra megtalált gyermekkor.
Bela Fleck & The Flecktones – Seresta (UFO Tofu 1992)
Jan Garbarek – Lokk (Dansere 1975)
Lyle Mays – Highland Aire (Lyle Mays 1985)
A zongora központú bevezető és a téma bemutatása után nagyon jól esik a markánsabbá váló ritmikusság, aztán újra az elgondolkodóbb meditatívabb szakasz. Összességében Metheny-n iskolázott, élményekben gazdag utazásban van részünk. Nem mondanám, hogy igazán nagy kompozíciós ívet járnánk be, inkább egy montázs lazán kapcsolódó darabkái tűnnek fel sorra. Bár, ha a címre gondolok, akkor mégiscsak átlengi az egészet valami hűs, frissítő felföldi szél. A végén, egyértelmű jelzésként meg is szólal egy skótduda. Tágas, levegős, őszinte, sallangmentes zene ez. Szeretem, ahogy Lyle Mays minden mesterkéltséget nélkülözve, egyszerűen csak muzsikál. S mivelhogy nem kényszerít semmire, annál szívesebben kalandozom vele.
Zakir Hussain – Where Deserts Meet (Music of Deserts 2005)
Notes 