Harmincadik hét

Jan Garbarek Group – The Tall Tear Trees (Twelve Moon 1993)

Valaki azt mondta egyszer „a zene ott kezdődik, ahol a beszélt szó felmondja  a szolgálatot”. Azt hiszem, Garbarek ezt mindenkinél jobban érti. Miféle szomorúság fogalmazódik meg ebben szívet tépő dallamban? A szaxofon hangja olyan, mint egy legutolsó sikoly, amely a tökéletes összeomlás előtt hagyja el valaki ajkát. Utána enyhülést nem várva, mozdulatlanul gubbasztva egy sarokban, lepi el a tompa üresség. A dob és bőgő tolmácsolásában külvilág halk neszei finoman szűrődnek be ebbe a feneketlen mélységű, reménytelen belső csendbe. És itt következik el a pillanat, ahol újra kezdi, túl azon a ponton, amit ép ésszel/lélekkel ki lehet bírni. Valójában erről tényleg nem lehet beszélni

Redman & Mehldau – Ornithology (Nearness 2016)

Eric Harland – Eminence (Vippassana 2014)

Kitűnő zenészek, fura muzsikája. A dob és gitár osztinátója, először csak egyfajta potméter, vagy valami standby jelzés. Érdekes, hogy akkor is ott zakatol, amikor a gitár épp szólózik. A zongora elgondolkodó, kicsit magába forduló dallama, és egy hang körül forgolódó harmóniái szinte csak árnyalják ezt. Aztán, legfőképp a dob egészen figyelemre méltó játéka nyomán, valahogy sűrűsödni kezd, de mégsem strukturálódik. A szaxofon  Coltrane-szerű, lebegő futamai, gondolat-foszlányok egy sistergő, zaklatott térben. Miniatűr entrópia és valami mégse engedi szétesni, úgy hogy össze se tartja. Egészen különleges darab, talányosan ér, vagy is nem ér véget. Egyszer csak már nincs sehol.

Aziza  – Walkin’ The Walk (Aziza 2016)

 

Marquis Hill – Fly Little Bird Fly (The Way The Play 2016)

Kenny Wheeler – Pretty Liddle Waltz  (Songs For Quintet 2015)

Nagyon finom rajzolatú szárnykűrt és szaxofon felelgetés, az egészen pasztell árnyalatú kíséret felett. Ahogy egyik hang után a másikról próbálgatja az alapmotívumot, mintha a megfelelő hangszert vagy fekvést keresné, de valahogy mégsem talál rá. Annyira szépséges, ahogy az improvizációk után szinte egykedvűen kanyarodik vissza az eredeti témához. Végtelenül szomorú és lemondó ez a dallam. Mint amikor valami veszteség ér és kizokogtad magad, és már sírni, kiabálni nem tudsz, de tompa fájdalom üli meg a mellkasodat. Próbálod megszokni az új helyzetet, de minden fakó és szürke. Lehet, hogy egyszer talpra állsz, de e pillanatban fényévekre vagy a reménytől…

 

One Reply to “Harmincadik hét”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s