Presser Gábor – Drum Street Blues (Legacies 5 2005)
Satie: Gymnopedie No1.
Satie: Gymnopedie No1. Var2. (Jaques Loussier Trio 1998)
Lars Danielsson – Ballerina (Tarantella 2009)
Csodálatos, ahogy Danielsson, Mozdzer és Harland érzik egymást. Az eszünkkel tudjuk, hogy lényegében improvizálnak, de olyan mintha meg lenne írva. Szabad és mégis zárt és kristályos. Frázisaik úgy egészítik ki egymást, hogy közben egy pillanatra sem fonódnak össze. …Ó mennyire el tudom képzelni azt a koreográfiát, amit erre táncolnának. Elhagyott gyárépület, hatalmas, üres szerelőcsarnok, a lukas tető, mindenfelé csepegő esővíz és tócsák a földön. A zongora minden díszítésére lassan forgó, balettcipős gyönyörű táncosnő lába nyomán finom cseppekben spriccel szét a víz. Táncol magában, szinte egykedvűen viselvén az egyedüllétet. És amikor belép a bőgő kiderül, hogy egy másik helyen egy férfi ugyanezt csinálja. Később már mindkettőjüket látjuk, ahogy egyre csak forognak. Paralel két világ ez, sose találkoznak… (vagy mondjuk a végtelenben)
Victor Wooten: Overjoyed (Words and Tones 2011)
Greg Spero – Raga (Electric 2014)
Dave Weckl Band – Chain Reaction (Multiplicity 2006)
Az midig elégedettséggel tölti el az embert, ha az előadó nem habozik a formaképzéssel kapcsolatban. Különösen igaz ez a fúziós jazzre vagy bármire, amihez a rockzenének vajmi köze van. És Weckl pedig egy pillanatig sem bizonytalankodik, már a téma maga is olyan feszes, hogy egy hanggal több se férne el. Figyelemreméltó, ahogy Kennedy és Weckl meg a gitáros és a billentyűs, mint a jó hátaslovak, épp a megfelelő sebességgel ügetnek végig a mezőn. A fúvós kórusok meg a szólók pedig nem törik meg ezt a lendületet, hanem még tovább pörgetik, míg már minden egyes porcikádban ott lüktet, átjár és felpezsdít. Ez nem varázslat, ez mesterségbeli tudás, kőkemény professzió. És Wecklék a szó legnemesebb értelmében vett, igazi szakemberek.
Notes 