Pat Metheny – 2017. 11. 04. MOMSport

Előtte

A Metheny jelenség kapcsán persze sok sok tényezőről kellene és illene beszélni, amelyek mint a mozaik apró darabkái együtt eredményezik a lenyűgöző hatást. Vagy talán együtt jóval többet tudnak, mint önmagukban. Tökéletes, kerek világot zsonganak az ember köré, amiben úgy érzi magát, mint természet ősanyánk ölében, vagy a Paradicsomban.

A megemlítendő apróságok közt talán az első Metheny gitárhangja, meg a gitárjai. Az ikonikus Ibanez, ami a kezdetektől fogva társa (So May It Secretly Begin), vagy a gitárszinti, amelyen a félreismerhetetlen Metheny-sound létrejön (Are You Going with Me), de ugyanúgy ott van a 42 húros Picasso (Into the Dream), ami talán gitár és hárfa, vagy psalterium keresztezéséből született (kedves barátom szerint gitárszörny). És akkor még nem beszéltünk az Orchestrion Projekt zenegépéről, amelyet saját maga készített és irányított a gitárjáról, vagy amikor csak egyszerűen kiül az akusztikus hangszerével és játszik valamit (Medley).

Arról is szó kellene essék, hogy pályájának közel 40!! éve alatt soha nem veszítette el az invencióját. Komponistaként és hangszerelőként egyaránt folyamatosan új ötleteken dolgozik, számtalanszor gondolta újra akár saját legnépszerűbb számait is. Önálló úton járó, kreatív géniusz. Saját elmondása szerint: „Soha nem érdekelt a divat, vagy az, hogy trendi legyek. Én tényleg csak a jó hangokat keresem.” – Hát meg is találja, annyi szent!

Zenéjének hangzásával kapcsolatban időről időre ugyanaz a meglepetés ér – képes vonzóvá válni és maradni, sőt ha alapjában véve nem is volt hozzá kedved, akkor is gond nélkül produkálja ezt a hatást. Leginkább az „éteri” és a „totális” szavak keringenek bennem az élmény érzékeltetésére. Leheletfinom, puha futamok burkolnak be, és emelnek az égig (Phase Dance). Nem mondanám intellektuális zenének, mert valahogy a lelkével hallgatja az ember, és a szíve rezonál vele.

Hogyan van ez? Mindegy milyen hangulatban fogsz hozzá, ideges vagy, szét vagy esve, vagy csak fáradt vagy egy kemény nap után, Metheny zenéje a karjára vesz, és addig ringat, amíg a rejtett zugokból öröm és jóleső megnyugvás tör elő benned. Valahogy mindig utat talál, hogy kisimítsa a ráncokat, átmossa és megmelengesse a lelket.

Utána

Szeretem Methenyt és készültem rá, hogy fantasztikus lesz, de arra, ami történt, nem igazán számítottam. Azt mindig is tudtam, hogy van neki valami magassági kormánya és bármikor képes a felhők közé repíteni. De balladáinak bensőséges, érzelmileg csordultig töltött, mégis hallatlanul egyszerű és közvetlen, szinte zavarba ejtő őszinteségébe mindannyiszor beleborzongtam (Make Peace). Azt is vártam tulajdonképpen, hogy játékos és könnyed, és ezzel együtt elképesztő virtuóz lesz (Lone Jack). De döbbenetes élmény, hogy egy pillanatra sem tesz semmiféle engedményt, valóban úgy játszik, mintha mindent feltenne egy lapra, mégis mérhetetlen alázattal a zene iránt, amit felemelő élmény megtapasztalni. És tényleg… a szó szoros értelmében körömszakadtáig muzsikál. Azt hiszem, mindannyian sokáig őrizzük majd azt a pillanatot, amikor pengetője szanaszét törvén, körme beszakadván, őrült intenzitással tolja tovább azt az egyébként is elég crazy bluest (ja és hiba nélkül persze).

Micsoda építkezés… Ahogy a lendületes és az elgondolkodóbb karakterek, szólók, duettek, tuttik váltakoztak, mintha hol száguldó gyorsvonaton, hol biciklin, máskor meg repülőn ülve bámulnám a szemem elé táruló tájat. Izgalmas és elgondolkodtató, szédületes és szívhez szóló, mintha egyszerre minden irányból minden irányba tartana, sodorna magával.

Elég nehéz volt elképzelni, hogy a Unity Session által felállított mércét, hogy lehet új csapattal megugrani. Számomra a koncert annak is ékes bizonysága volt, hogy Methenynek fantasztikus érzéke van ahhoz is, hogy miként válogassa ki partnereit, és hogy tartson össze egy formációt. Dobosa, Antonio Sanchez neve nem ismeretlen a jazz közönség előtt, hiszen közel húsz éve része Metheny csapatának. Végig tökéletesen érezhető is volt, hogy ezek ketten egyetlen organizmusként működtek. Groove-jaik sodró lendülete, fehér izzásig hevített tempóik, folyamatos párbeszédük akár előtérben, akár kíséretként olyan porondot feszített a produkció alá, amin engedmény nélkül, csak világszám születhet. És persze Sanchez önmagában is kitűnő, a szerénysége, az arányérzéke, és hogy egy hanggal sem több, vagy kevesebb, mint ami kell. Gyönyörű pianoi, markáns szólói egyaránt lenyűgözik hallgatóját.

A bőgős hölgyet, Linda Oht szenzációsnak titulálók se túloznak, egy cseppet sem. Úgy is mondhatnám, hogy Oh kisasszony olyan kristálytiszta bőgőzést mutatott, amilyet talán még sosem hallottunk. Szólóinak átszellemült, érzékeny melodikussága, káprázatosan vezetett frázisai és nem utolsó sorban rendkívül koncentrált és egyben bámulatosan muzikális kíséretei, egyik ámulatból a másikba ejtettek.

A brit zongorista, Gwilym Simcock talán az egyetlen kicsit halványabban ragyogó pontja az estének, valami okból, de saját kérésükre, kíséreteit az épphogy érzékelhető határig halkították. Szólói viszont tiszta, szép hangzást kaptak, és itt csodálatos puha, egyéni hang, tágan zengő harmóniák jellemezték játékát. Nem tudom van-e komolyzenei múltja, de stílusa nekem, persze lehet, hogy a sok pentatónia meg egészhangúság miatt, Debussyt vagy Grieget juttatja eszembe.

Összegzésképpen nagyon nehéz bármit is mondani, mert valahogy satnyának tűnnek a szavak, annak a hatásnak a kifejezésére, amit a produkció okozott. Mintha egyszerre itt kavarogna körülöttem, bennem az összes hang, mint valami erőtér, amely kisimít és aktivál, táplál és védelmez még hosszú-hosszú ideig.

Hát köszönöm!

(P.S.: Kedves Olvasó! A most következő válogatás leginkább a koncert kapcsán emlékezetessé vált számokból áll, a teljesség igénye nélkül. De eddig is, és természetesen ezután is Pat Metheny állandó célpontja marad a heti elemzéseknek.)

So May It Secretly Begin