Tizennyolcadik hét – Marcus Miller 2017.10.30. Akvárium

Basszusgitáros – Szerző

Hogy mi is az, ami először eszünkbe jut Marcus Millerről? Talán az az összetéveszthetetlen basszusgitár hang, egyszerre dögös, kemény és érzékeny. Technikailag tökéletesen felkészült, szinte kíméletlenül pontos játéka oly mértékben egyedi, hogy a körülményektől függetlenül is felismerhető. Sokan hozzá kötik a slappelés (a húr ütés általi megszólaltatása) technikáját, és bár nem ő találta ki, az egyik legjellegzetesebb használója. Ehhez a sajátos hanghoz szervesen hozzátartozik Fenderje, ami már az ő nevét is viseli. A Thunder-t  Clarke-kal és Wooten-nel készítették és itt is tökéletesen megkülönböztethető Miller soundja.

Thunder (Thunder 2008)

Mint korosztályára és az azóta felnövekvő basszusgitáros generációkra, rá is nagy hatást gyakorolt Pastorius.  Meglepő, hogy csak 8 évvel fiatalabb nála. Egyszer a Weather Reportban is helyettesítette egy rövid ideig. Később egy interjúban nyilatkozta: „Bár Jaco számomra igazi hős és példakép, de nem akarok fekete Pastorius lenni, önmagam akarok lenni!” Ezzel együtt tiszteletének és megbecsülésének számtalan jelét adja, például a Mr Pastorius megkomponálásával.

Mr Pastorius (The Sun Don’t Lie 1993)

Zenéiben számomra leginkább az a hangzás vonzó, amely előtérbe hozza és dallamképzővé avatja a basszusgitárt, ezzel az egész zene, nemcsak konkrétan mélyebbé válik, hanem a befogadása is valahogy ösztönösebb és zsigeribb lesz (Power).

Power (M2 2001)

Számai közül sok keletkezésének külön története van. Így ihlette az Unesco nagykövetként meglátogatott, Gorée szigetén levő rabszolgaház, a gyönyörű balladát a múlt és jövő határán lévő kapuról.

Gorée (Renaissance 2012)

Muzsikustárs

Sejthető, hogy akivel Miles valaha is dolgozott az örökre büszkén viseli a bélyeget, de Marcus mintha még ennél is jóval bensőségesebb viszonyba került volna. Ahogy a közös Mr Pastorius felvételük elején beszélget vele, nem tudom, hogy bárki más merte-e volna ennyire lazán kérdezgetni bármiről is.

Mr Pastorius Live (feat, Miles Davis) 1989

Ennél persze mérföldekkel fontosabb, hogy együttműködésük gyümölcsei, például a Tutu mindörökre bevésődtek a jazz történelembe.

Tutu (Tutu 1986)

Zenekarvezetőként pedig minden kétséget kizáróan rendkívül felkészült. Koncertfelvételeinek garmada mutatja, hogy szerénysége és visszafogottsága ellenére mennyire határozott egyéniség. Sőt az Afrodeezia lemez bizonyítja, kiválóan működik együtt a különböző stílusokból, területekről érkező zenészekkel.

B’s River (Afrodeezia 2015)

Kollégái nyilatkozata szerint, ő bárkinek a stílusában képes játszani, de őt nem tudja igazán senki utánozni. A Sentimental Mood sokszor szerepel a setlist-jén,  de ezen a ’92-es felvételen Miller megmutatja, hogy mennyire csodálatosan játszik eredeti hangszerén a basszusklarinéton is. A Visions (Stevie Wonder) és az In A Sentimental Mood (Ellington-Coltrane) is kitűnő példa arra, hogy miként szűrheti át magán, és miként teremtheti újjá mások szerzeményeit egy fantasztikus muzsikus.

Visions (Tales 1994)

In a Sentimental Mood (Live 1992)

 

Koncert – 2017. október 30. Akvárium

Nála valahogy a koncert sem show-műsor, hanem utazás, ahol vezetődként, biztos kézzel mutatja az utat, és őrzi lépteidet, hogy a lehető legtöbbet fogadhass be abból az izgalmas világból, amit teremtett számodra.

Ez a mostani alkalom azért kissé vegyes érzelmeket keltett bennem. Egy barátom azt mondta Millerről, hogy kicsit mindig is light volt, és abban egyet kell hogy értsek, hogy a koncert első felében nem nagyon lépett ki a komfortzónából. Megmaradt abban kellemes, a kemény-macsó hangzás ellenére is biztonságos mederben, ami mindenki számára szerethető. Javarészt az Afrodeezia számait játszották és tévedés ne essék minden hang tökéletesen a helyén volt. De például a B’s Riverből nagyonis hiányoltam a gimbri-t (a basszusgitár afrikai őse), annyira nem ugyanaz a téma szólalt meg basszusgitáron. És a tempók is, minduntalan egy árnyalatnyival eltértek attól, amitől igazán beindulna az ember vére.

Az is fura volt, hogy Marcus alig-alig szólt jónéphez, és már javában ment a koncert, mire a zenésztársak bemutatásán túljutottunk. Alapból én nem szoktam bánni, ha csak zenélnek a színpadon, de most néha kicsit el voltam veszve egy-két kedves szó híján (persze ez betudhatjuk annak is, hogy nagyjából semmit se láttam a színpadból). Lement a Papa Was a Rolling Stone is rendben (ötödik műsorszám), de még mindig nem sikerült ráéreznem arra a Marcus által emlegetett, igazi  cool-ságra. No meg aztán a hangosítás sem lett a barátom ez este. Sokszor olyan erős volt a zúgás, hogy teljesen belevesztek a basszus szóló díszítő futamai, vagy a szinte fülsértően élesre kevert fúvósszekció zúzta le az érzékeimet.  Az is átfutott az agyamon, hogy mi lesz, ha füstbe megy a tervem, miszerint királyi koncertélménnyel térek haza.

És akkor a 3 Deuces  dobszólója közben, egyszer csak elkapott a gépszíj. Halvány sejtelmem sincs, hogy szándékosan történt-e, de attól kezdve egy kísérletezőbb, izgalmas hangzásokban bővelkedő, melodikai, ritmikai és harmóniai viszonylatban is mérföldekkel invenciózusabb muzsikát játszottak. Különösen szépek voltak azok a pillanatok, amikor végre előkerült Marcus basszusklarinétja. Egyszerűen zseniális volt a Tutu téma kibontakoztatása, szintén a basszusklarinét illetve a szinti egészen csengő zongora-hangszínén és különös a magas regiszterben megszólaló ritmizált harmóniáival. Végül a ráadásként eljátszott Blast-ra már kifejezetten felforrósodott a hangulat, végre feltörtek azok a várva várt energiák, amik Marcus Miller játékát és zenéjét igazán élvezetessé teszik. Kicsit táncoltunk, nevettünk, örültünk, tapsoltunk.

Szóval minden jó ha a vége jó – Marcus Miller, köszönjük a szép estét! Búcsúzzunk az ő szavaival: Hamarosan találkozunk!

Blast (Free 2007)