Tizenhetedik hét

Oregon – Toledo (Prime 2005)

Minden együtt van ebben a számban, amiért szeretem az Oregont. Elsősorban az az utánozhatatlan hangzás, ami elsőre hűvösnek tűnik, de minél tovább hallgatod, annál jobban gyógyítja a lelket. Az egésznek hallatlanul világos tónust ad az oboa, szinte kristályos dallamvezetést és nagyon-nagyon kifinomult, akár komolyzenébe is illeszthető differenciált hangzást kölcsönöz. McCandless-t mintha sosem ragadná el az indulat, tökéletesen uralja a folyamatot bármelyik hangszer is kerüljön a kezébe (lásd a közepén a szoprán szaxi szólót). Társul hozzá Towner szintén rendkívül felkészült és klasszikusokat idéző, meg főleg az improvizációban spanyolos karaktert is felvonultató gitárjátéka, amely virtuozitása mellett is végig hallatlan nyugalomról és tudatosságról árulkodik. Ez a nyugalom a hallgatót is befogadja, és az az érzése támad, hogy ez a muzsika körülvesz és megvéd, mint egy ölelő kar.

Michael Brecker – Escher Sketch (A Tale Of Two Rhythms) (Now you see it … Now You Don’t) 1990)

Ez a két ritmus története, vagy még inkább a két lüktetésé, vagy ha kicsit tágabban akarjuk érteni a fúzió allegóriája. Induláskor a cinek és a szaxofon swinges, triolás karaktere dominál, de amikor a basszus belép már sejthető, hogy ez nem lesz ennyire szimpla. Rögtön meg is érkezik hozzá a lábdob és a pergő keményebb, rockos, kétnegyedes lüktetése. Ami az egészet lenyűgözően izgalmassá teszi, hogy ez a két lüktetés (páros és páratlan), avagy két karakter (jazz és rock) végig tapintható marad az ütőhangszerek megosztása miatt. A szólók és a kíséret hol egyikhez, hol másikhoz igazodik, mintha a játékosok nem tudnák, vagy nem is akarnák eldönteni melyik kedvesebb a szívüknek. És tulajdonképpen nem is kell, merthogy épp ez a fúzió lényege – jól megfér egymással a két stílus. A végeredmény pedig pazarul izgalmas, szórakoztató és dinamikus muzsika, ezúttal természetesen a Brecker úrtól megszokott hibátlan és professzionális kivitelezésben.