Tizenhatodik hét

Tigran Hamasyan Trio – Out of the Grid (MockRoot 2015)

 

Billy Cobham – El Barrio (Inner Conflicts 1977)

 

Corea, Metheny – Like Minds (Like Minds 1998)

Ez az az eset, amikor az előadók láttán pontosan tudod, hogy csúcsminőséget kapsz. Jóleső várakozással indítod el a számot, és persze nem ér csalódás. Az első hangtól az utolsóig tökéletesen ki van módolva minden, szédületes arányérzékkel kikevert hangzás, elképesztő mennyire passzol a vibrafon és a Metheny féle gitár. Az improvizációk gazdag, szinte pazarló színkavalkádja táncol körülötted, s mégis egy pillanatra sem lépi át a jó ízlés vagy a kellemesség határait. Micsoda önfegyelem kell az ilyen zenéléshez, mekkora alázat, hogy ne a másikat próbálja lejátszani a színpadról – ebben Corea a bajnok, szinte észre sem veszed hogy játszik, de az egész rajta nyugszik, s ebben persze méltó társa Haynes és Holland. Örömzene, ajándék – kérek még…

 

Christian McBride – New Hope’s Angel (People Music 2013)

Oregon – Petroglyph (In Stride 2010)

 

Brad Mehldau – Countdown (10 Years Solo Live 2015)

Az embernek annyira tág érzése van, mintha egészhangú skálát használna pedig diaton (persze a hangközök zöme nagy a harmóniákban), ettől az egész hűvössé, sőt megkockáztatom, rideggé válik. Ebbe a gondolatmenetbe teljesen beleillik a ritmika kíméletlen egyhangúsága is, egy-egy pillanatra hagy csak fellélegezni némi pontozással, vagy swinges csúszással. Az egész valahogy kemény és kristályos, amilyen az idő múlása – azt hiszem értem a címet…

 

John McLaughlin – Negativ Ions (Music Spoken Here 1982)

Az első pillanatban még csak gyanús, ahogy egymás után lépnek be a dob, a gitár, a szinti mintha nem lenne közös nevező. Aztán atomizálódik és teljesen külön dimenziókban járja mindenki a saját útját. Vagy esetleg a  szinti az éter, a közeg amiben az egész történik, hosszú akkordjaival észrevétlenül tölti ki a réseket és foglalja össze az összevisszaságot. A gitár improvizációja szinte követhetetlen, s ebben méltó társa a basszus, nincs iránya, egyszerre pörög, cikázik mindenhol. Amit játszanak nem dallam, még csak nem is motívum, inkább valamiféle miniatűr entrópia. A dobnak ugyan van mérője, de teljesen független a többiekétől, vagyis csak nagyobb egységenként találkozik össze, de mintha ő űzné hajtaná ezt a mikrokozmikus pogót.

 

One Reply to “Tizenhatodik hét”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s