Tizennegyedik hét

Lyle Mays – Bill Evans (Fictionary 1992)

Amadinda, LGT, Trio Stendhal – Udu With Sunset(Zörr 1992)

Hűvösen indul, nagyon tisztán és kicsit tétován, mintha a szaxofon és a gitár finoman keresgélné a megfelelő hangokat. Amikor végül belekezdenek az ütők úgy érzed vége  a keresgélésnek és hazataláltál. Az otthon melege, minden hang a helyén, amit nem lehet elégszer ismételni s mindannyiszor egy-egy újabb teraszát megélni az elégedettségnek. Akkor pontosan megérzed, hogy mennyire organikusan fonódik köréd ez a rövid, ismételgetett zenei gondolat, amikor egyszer-kétszer abbahagyják. Mikor újraindul, mindannyiszor boldogan sóhajtasz fel, hogy megint hallhatod, amíg elcsendesül és Te elindítod újra a számot.

Anuar Brahem – Dance with Waves (The Astounding Eyes of Rita 1992)

John McLaughlin – Reincarnation (Que Alegria 1992)

John Coltrane – Equinox (Coltrane’s Sound 1964)

Kenny Garrett – Equinox (Persuance 1996)

Nem mondhatnám, hogy Coltrane és Garrett kifejezetten rokon-lelkeknek látszanak, és mégis, ez a szám annyira jól áll mindkettőjüknek. Az eredeti téma a szerző interpretációjában, a blues-os karakterhez képest meglepően játékos. Persze a sok-sok körös szólót hallgatva azért átszüremkedik az a hűvösebb, melankolikusabb alaphangulat, ami Coltrane sajátja. Lényegében a dallami lehetőségeket járja körbe, míg McCoy Tyner zongoraszólója a harmóniai kereteket feszegeti. Az egész valahogy mégis tiszta és világosan átlátható marad.

Kenny Garrett egészen másféle előadó, számomra mindig is öröm és életerő sugárzik a játékából. Mintha a téma bemutatását követően – bár kezdetektől fogva jóval barátságosabb karakter jellemzi – egy másik irányban indulna ösztönösen útnak. Bár maga szaxofon-hang, amin játszik alkalmanként jóval érdesebb, mint Trane-é, mégis az egész inkább puha, meleg árnyalatokat idéz. Metheny szólójában pedig ezek a tónusok is továbbfejlődnek. Ahogy egy harmadik hatalmas egyéniség szűri át magán őket, egyszerre lesz világosabb és bonyolultabb minden. Feltétlenül meg kell még említtessék Brian Blade tevékenysége is aki mesterien oldja fel a két szólista különbségeit észrevétlenül kipárnázva mindkettőjük játékát.

Al Di Meola – Amanjena (Elysium 2015)