Hatodik hét

  1. Greg Howe, Victor Wooten, Dennis Chambers – Tease (Extraction 2003)

Kemény, rockos hangzás, ami Howe jellemzője és inkább funky, ami eszébe jut az embernek erről a zenéről, mint a jazz. Wooten játéka nyomán attól, hogy dallam- és akkordhangszerként egyaránt használja a basszgitárt, markánsak lesznek az alapok. Chambers pedig, érdemes megfigyelni, milyen meggyőzően és ötletesen támogatja a folyamatot.  Ő az, aki az energetikailag amúgy is telített darabot továbbtölti, és robbanás-közeli állapotban tartja. Három határozott egyéniség, és hibátlan együttműködés,. És akkor nem is szóltunk még a két egymásnak feszülő témáról: az egyik, csökönyösen ragaszkodván egyetlen akkordhoz, szimbolizálhatja a kötöttséget, a változatlanságot; a másik, bizonyos szempontból épp az ellentéte, folyamatosan változó harmóniák szárnyaló dallamvezetés, és nem utolsó sorban torzítatlan hangszín szinte súlytalannak tűnik mellette – lehetne ez a szabadság. És a párbaj nem dől el, inkább lekeverik.

 

2. Shakti – The Daffodil and The Eagle (Natural Elements 1977)

 

3. Al Di Meola – Tangier (Elysium 2015)

 

4. Mike Stern – Cameroon (All Over The Place 2012)

 

5. Ralph Towner & Gary Burton – Beneath an Evening Sky (Slide Show 1985)

Hogy lehet valaki egyszerre két hangszeren is zseniális! Pedig Ralph Towner-nél szinte lehetetlen eldönteni, zongorán vagy gitáron kiválóbb. Szólóalbumait mindazonáltal inkább gitárral készíti. Gary Burtonnel felvett Slide Show-t nem is tudom miért, de nagyon kedvelem. Talán, mert a vibrafon és a gitár, egyszerre akkord-, és dallamhangszer lévén, remek társai egymásnak. A Beneath an Evening Sky is megért jó néhány feldolgozást (a kedvencem a 45th Parallel albumon található Oregonos változat), és annak ellenére, hogy a verse lényegében két akkordra épül, (vagy inkább csak egyre, változó basszussal) teljességgel megunhatatlan. A dallam és a szólók hangjai lassan körülfonják ezt a harmóniai magot, mígnem szinte észrevétlenül mozdul tovább. A refrénnek nevezhető középrész finoman kromatikus motívumai után, annál kellemesebb, amikor újra felcsendülnek a jól ismert harmóniák.  Towner kompozíciója ezúttal sem a hangszeres technika csillogtatását helyezi előtérbe (bár a téma akkordjaiba beleszőtt üveghangokról azért lehetne beszélni), ő számomra az atmoszféra teremtés egyik nagy mestere. Különös, elgondolkodtató darab, amiről sosem jut eszedbe kétszer ugyanaz, egyszerre derűs és szomorú, finom  és árnyalt, tündérszép esti égbolt.

 

6. Snétberger & Stockhausen – Alkony (For My People 2000)

…Már az előzőekben szót ejtettünk a gitár üveghangjairól, hát itt aztán egész tanulmány született erre a a különleges technikára. (az üveghangot úgy éri el a játékos, hogy  ujját csak hozzáérinti a húrhoz, úgy szólaltaja meg, így a húr alaphangjának valamelyik felhangját fogjuk hallani) A szám bevezető és befejező szakaszát meghatározza ez a sajátos hangzás. Meghatározza, de nem uralja el. Gyönyörű a kontraszt, amit a gitár leheletfinom jégvirágszerű pattogása és a trombita sordinos, hűvös, lassú, legato dallama alkot. Később változik a téma, és egy jóval játékosabb, megkockáztatom, barátságosabb tónusú, de hasonlóképpen varázslatos középrész veszi kezdetét.  Snétberger és Stockhausen olyan módon hangolódik egymásra, hogy rátalálnak egy különös, exkluzív közös hangra, amely jóval több, mint két ember professzionális együtt muzsikálása – igazi költészet…

 

7. Gabor Szabo – Stormy (1969)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s