Negyedik hét

1. Amadinda, LGT, Trio Stendhal – Little Big Beat (Zörr 1992)

Akárhogy is nézzük a Zörr alkotócsapata a magyar zenei élet krémje. Az album pedig oly szelíden szólítja meg a lelket, olyan kifinomult, letisztult egyszerűséggel fogalmaz, hogy nem csoda, ha a magam fajta befogadó nehezen találja a szavakat az élmény megragadására. De lássuk csak ezt a darabot!  Az világos, hogy az egész muzsika a repetitív alapokon nyugszik, amit az amadindások gazdag ütősparkja biztosít. A marimbákon kívül a különböző dobok, csörgők, sőt még indonéz gongok is szerepet kapnak. Alapvetően rend és mértékletesség uralkodik, az apró motívumokból álló finom szövet kellemesen simogatja az érzékeket. Ehhez társulnak a szóló hangszerek először a vibrafon, később a szaxofon. Játékuk nyomán  szinte észrevétlenül sűrűsödik be a zenei felület, s válik a könnyedből varázslatossá,  bájosból vonzóvá.

2.  Steps Ahead – Friday Night At The Cadillac Club (Holding Together 1999)

3. Kenny Garrett – Brother Hubbard (Songbook 1997)

Bármelyik szám szól a Songbook-ról, mindig ugyanaz a meleg, bársonyosan simogató tónus fogadja az embert. Ez Kenny Gerrett hangja, nagyon közvetlen, nagyon emberi, és közben persze iszonyú profi. Semmi különös nem történik ebben a számban sem, de mégis átmelegíti a lelket. Annyira kellemes az alt szaxi hangja, és olyan hihetetlen természetességgel vezeti az improvizáció dallamát is, mintha az egész meg lenne komponálva. De legjobban azt szeretem, ahogy a bőgő kezdi, azzal a különös, és mégis valahogy ismerős dallammal. Valahogy így képzelem az örömzenét.

4. Wayne Shorter – Zero Gravity to the 10th Power (Without a Net 2013)

Furán indul ez, zajok zörejek, sok-sok hang, de valójában sejthető, hogy ez nem csak zűrzavar, hanem olyan árnyék, amit egy létező rendszer vetít maga elé. Ebből a homályból nagyon lassan bontakozik ki a karakter. Elsőként a bőgő lép a reflektorfénybe, különös önmagába visszatérő témája indítja be a többi hangszer gondolatait. És nemcsak beindítja, hanem valahogy mederben is tartja a folyamatot. Ahogy a dobbal tökéletes összhangban rendre megérkeznek az alsó hanghoz, az az érzésünk támad, hogy ez tereli össze a súlytalanságban össze-vissza kavargó, csapongó zongora és szaxofon dallamfoszlányokat. S később ez a ciklikusság korbácsolja fel a hangulatot, hatására forrósodik fel, és hajtódik a végletekig ez remek darab. Rendkívüli csemege – nemcsak ínyenceknek.

5. Oregon – Hoedown (Prime 2005)

6. SFJazz Collective – Visions (Wonder: The Songs of Stevie Wonder 2012)

7. Trilok Gurtu – Old African (African Fantasy 1999)