Nulladik hét

Jan Garbarek – The Survivor (Visible World 1996)

Vannak olyan dallamok, amik köré szinte mindegy mit raksz, mindegy milyen köntösbe öltözteted, beragyogják a teljes horizontot. Ilyen a Survivor dallama is. A népdalos négy sor bámulatosan egyszerűen és tisztán formálódik meg először a bőgőn, bár azért Weber elektromos hangszerének sajátosan egyedi hangszíne teszi igazán delikáttá. Kap ugyan némi akkordikus  és ütős kíséretet, de az még az ismétlésben – ahol a szaxofon is csatlakozik kissé dúsítva a tónust és továbbgondolva a dallamot – sem bír nagy jelentőséggel. És ezen a ponton, egy lélegzetnyi szünet után hasít belénk a felismerés, hogy ennek a melódiának van egy döbbenetes másik arca is. Kirobbanó, gyönyörűséges energia szabadul fel belőle, amely ellenállhatatlanul sodor magával. Merészen tör magasra a szaxofonon, és a dübörgő kíséret, belülről fűti és hajtja előre. És a második menetben, ahogy várod, átélheted megint a katartikus pillanatot, vagy ahányszor csak meghallgatod, újra és újra.

 

2. Pat Metheny & Lyle Mays – Are You Going With Me (Offramp 1981)

Metheny opusánál tökéletesebb utazózenét, azt hiszen nem lehet kitalálni. A kissé repetitív, több dimenzióban is két hang körül ingázó kíséret folyamatos mozgása, és közben a szinti szőnyegakkordjainak lassúsága és állandósága teremti meg az atmoszférát. Ennek az úszó/suhanó/repülő (választhatsz, melyik inkább) járműnek a hátára ülteti a szövevényes, brilliánsan kimunkált szóló szakaszokat először a szintetizátoron később a gitáron. Amikor pedig a gitár veszi át a szót, az addig lineárisnak tűnő haladás, egyszer csak vertikális irányt vesz, és felemelkedik. Maga a technikai megoldás persze mesterien egyszerű: egy hanggal feljebb folytatja, és ezt az építkezést viszi tovább. Mindig kicsit magasabb, mindig kicsit sűrűbb és bővebb. És ahogy egyre éteribb magasságokba emelkedik, úgy szabadít ki Téged is a hétköznapokból, és visz magával a harmónia birodalmába, ahol megpihenhetsz kicsit. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én bármikor szívesen megyek vele.

 

3. Marcus Miller – Blast (Free 2007)

 

Oly sokféle basszusgitár sound közül, számomra különösen kedves az a hangszín, ahogy Miller játszik. Egyszerre kemény és érzékeny, az egész zenei folyamatot uralja a basszus, és ettől mintha nem is füllel vagy aggyal hallgatnánk, hanem zsigerileg hangolódunk rá a lüktetésére. Ebben a számban amúgy, saját elmondása szerint, Isztambul és New York zajait komponálja össze. Halljuk is a dallam keleties, fűszeres fordulatait és a kíséret pulzáló dobbanásait. Az egész rendkívül plasztikus és karakteres, felpezsdít és átmelegít.

 

4. Oregon – Yellow Bell (Out Of The Woods 1978)

Sok olyan zene van, amin nem érzékelhető az alkotó földrajzi származása. Az Oregon nekem egyértelműen a másik kategóriába tartozik. Annyira csodálatosan északi, kifinomult és civilizált. Az akusztikus hangszerek tónusa, leginkább az ebben a műfajban rendkívül ritka oboa, egészen kivételes összhatást hoz. A melodikai és formai tisztaság, és az a mindenen átsejlő komolyzenei iskolázottság gondolhatnánk, hogy inkább elidegenítő hatással lesz. És először valóban kicsit ridegnek érezhetjük, de belehelyezkedve a zenei folyamatba, felülve a kanyargó dallamok szánkójára, egyre inkább érezhető hogy ez valójában nem is távolságtartás, hanem inkább valamiféle szégyenlősség. S közben csordultig tele van érzelemmel, amit feloldódván Te is megkapsz, a káprázatos hangélménnyel együtt.

 

5. The Zawinul Syndicate – Black Water (Black Water 1989)

Az hogy mi az elvárás egy zenével kapcsolatban, persze személyfüggő. Az én álláspontom az, hogy nem muszáj mindenen sírni, vagy az se nagy baj, ha nem zúz le totálisan, amit hallgatsz. Vannak olyan zenék, amik nem törekednek katartikus pillanatokra, vagy gigantikus hatásra. Egyszerűen csak kellemesek és szórakoztatóak, de arra bármelyik pillanatban képesek. Na ilyen a Black Water. Mindegy mikor kerítesz sort rá, mire végighallgatod, biztos hogy felveszed a ritmusát. És ez egy jó ritmus, fellazít, átmozgat, kiold, egyszóval szórakoztat. Ja, és persze zseniális.

6. Richard Bona – Muto Bye Bye (Munia 2003)

Csak nagyritkán történik meg, amikor úgy érzed, hogy ami megszólal, mintha a Te hangodon szólna. Úgy gyógyulsz össze Bona hangjával és ezzel a különös, végtelenül szomorú, átszellemült dallal, hogy egyetlen porcikád sem marad érintetlen. Persze a lelkedről nem is beszélve. Annyira egyszerű, hogy szinte már-már csupasz, annyira őszinte, hogy már-már zavarba hoz. Vannak olyan pillanatok, amikor úgy gondolom, hogy ez valójában mégiscsak leírhatatlan. Köszönöm az élményt!

 

7. Steps Ahead – Trains (Magnetic 1986)

Ha eddig nem lett volna fogalmad, mi az a derű és életöröm, hát akkor ezt a számot nyugodtan veheted definíciónak. Nem fogok itt arról regélni, hogy milyen eszméletlen aprólékossággal van kiporciózva a zenei felület, és arról sem érdemes vitát nyitni, hogy Brecker úr milyen magával ragadó szaxofonista. Egyetlenegy momentumra hívnám fel csak igazán a figyelmet:  a dallam vége felé talál rá a motívumra, ami aztán mintha egy jófajta rögeszmévé nőné ki magát. Úgy ismételgeti, mint valami varázsigét megunhatatlanul és abbahagyhatatlanul. És csodák csodája, egy idő után mintha Te is megtanulnád és mantráznád vele, teljesen a hatása alá kerülve.  Észrevétlenül csal mosolyt az arcodra, veszel egy mély levegőt, és magad sem tudod mikor vagy miért, de átjár a derű. Igen igen igen.